Jókora kihagyás után jelentkezem újra, és ezúttal nem azért, mert újra terhes vagyok mondjuk hármasikrekkel vagy ilyesmi… 
Nem.
3 téma mentén szeretném elmesélni nektek, hogy milyen utakat járok mostanában. Ez pedig a: terápia, az online jelenlét átértékelése és a kézzel fogható valóság.
1. Terápia
2018 őszén kezdtem el pszichológushoz járni, miután azt vettem észre, hogy életem minden területét a teljesítménykényszer, a teljesíteni akarás, a maximalizmus ölelték fel és ennek a szorongásnak a kisfiamon is láttam a nyomait, amit már tényleg nem volt szabad hagynom.
Én akartam lenni a legjobb anya, a legjobb blogger, a legjobb edző, a legjobb minden. Felőrölt az anyaság. A hely, ahol és ahogyan éltünk. A magány. A zsigeri működés, amit még a gyerekkoromból hoztam. Gyakorlatilag börtönben éreztem magam, a zakatoló gondolataim rabja lettem. Szóval szorongtam és mellette türelmetlen is voltam. Szép páros.
Aztán úgy döntöttem elkezdek terápiára járni, és tádám, a szorongásaim egy jó része meg is szűnt, a másik része pedig kezelhetővé vált! Nem mondom, hogy soha nem érzem újra (szerintem ez a korunk emberénél sajnos alap, hogy szorong), de már könnyebben felismerem, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek a megelőzésre. A terápiával megadtam magamnak egy olyan szükségletet, amit már régóta meg kellett volna.
A terápia nem varázspirula, hanem folyamat, sok-sok nehéz időszakkal és folyamatos tanulással. Ezt megelőzően, a szorongásaim kezelését saját magam is a kezembe vettem, egy viszonylag drasztikus megoldással: amint éreztem, hogy egy-egy feladatban vagy akár életterületen, amikor csinálom, elfog a teljesíteni akarás és a szorongás, egyszerűen abbahagytam. Nagyon tudatosan igyekeztem lelassítani magam. Az, hogy ez a szorongás életem minden egyes területét érintette, fájdalmas felismerés volt, de egyben lehetőség is arra, hogy másképp csinálhassam.
Elkezdtem nem edzeni, fele annyi feladatot végezni, jobban spórolni az erőforrásaimmal, kevesebbet dolgozni, sokkal többet lazítani. Ez a fajta távolkerülés (pl. az edzéstől, ami számomra is újdonság volt), segített megérteni azt, hogy miként, milyen motivációkkal vagyok benne egy-egy tevékenységben, életterületen.
Az egyik legfontosabb felismerésem az volt, hogy bassza meg, maximalista vagyok, akinek az elég jó nem elég jó. Most azt az utat járom, hogy megtanuljam, hogy mi is az az elég jó. Elég jól haladok Aminek az elfogadásával még most is dolgozom: rájöttem, hogy durván önbizalomhiányos vagyok. Vagy voltam. Illetve voltak időszakok, amikor nem voltam, és oda vágytam vissza. De hogy alapvetően ezzel nagyon régóta küszködtem, és most megtanulom szeretni magam úgy, ahogy vagyok.
Nem fogalmazok úgy, hogy megtanultam a leckét és most már tudom, hogyan is kell élni. Azon dolgozom, hogy rájöjjek, hogy adott időszakokban mi az a dolog, ami segít abban, hogy jó érzésekkel, építő gondolatokkal és motivációval tudjak működni. Illetve próbálom megragadni, hogy mik azok a sarokpontok, amik hosszabb időt átölelően segítenek élhetővé tenni az életet. Mert 3 gyerek mellett ez bizony nem egyszerű. Nincs rá recept, magunknak kell mindent felfedezni, ami bizony idő és persze hullámavasút a javából.
2. Az online jelenlétem átértékelése
A blog szívügyem, nem akarom abbahagyni. De még ennek a gondolatával is eljátszottam, hogy tudjam, mit is jelent igazából a blog számomra. Rengeteg megíratlan blogbejegyzés született ebben a blogszünetben, és ezek jó része nem is fog már megszületni.
Úgy érzem újra kell alkotnom azt a módot, ahogy az online világban létezem. Elkezdtem meghúzni a határaimat, sokkal kevesebbet posztoltam pl. instára is, és ez a tartalomszünet a legépítőbb dolog volt, ami csak történhetett velem. Nem tudom elmagyarázni, hogy milyen szinten jó érzés úgy élni az életem, hogy nem kell folyamatosan közvetíteni róla kifelé. Hogy nem kellett bloggerként gondolkodjak. Egész másfajta működést hoz a mindennapokban.
Bloggerként még most is kérdés számomra, hogy mi az, amiről érdemes beszélnem. Főleg úgy, hogy számomra a blog egy személyes terápiám volt. Ezt most ugye pszhichológushoz kiszerveztem 
ezért is volt kevesebb személyes igényem írni a “bajaimról” meg a kis élettanulságaimról.
Amit érzek most, hogy nem akarok már megmondóember lenni. Nem hiszek abban, hogy van egyfajta jó működés. Talán az egyetlen dolog, amire bátorítani tudlak téged, hogy találd meg a saját utadat. Vagy inkább azokat az utakat, amiket járni szeretnél, nem kell, hogy csak 1 legyen.
Rosszul vagyok attól a rengeteg hazugságtól, amit a közösségi médián keresztül közvetítünk magunkról. Én sem tudok/akarok elég őszinte lenni ezen a felületen. Vannak azok a dolgok, amik bár rettentő fontosak/meghatározóak az életünkben, mégsem tartoznak az online világra.
Az egyetlen dolog, ami mellett ki tudok állni, hogy folytatom azt, ami korábban is működött nálam: akkor jelentkezni, amikor hiteles tudok lenni. Hogy igaz legyen az a mondat, hogy ha találkozunk személyesen, akkor ugyanazt kapod, mint amikor ezt a posztot elolvasod. Nemes-Nagy Annát.
3. A kézzel fogható valóság
Miközben írok, egy pillanatra el kell rohannom a konyhába, mert kenyeret sütök.
Itt megragadom az alkalmat, hogy örömködjek: saját házba költöztünk végre!!!! Agglomerációba, faluba, egy, a főváros szomszédsága ellenére meglepően természetközeli kis domboldalra. 2 évig éltünk egy egyszobás, sötét kis lakásban egy többgenerációs házban a férjem családja mellett, próbára téve magunkat minden elképzelhető emberi szinten. Most, hogy végre lett saját terünk, érezzük igazán, hogy milyen szinteken mondtunk le az emberi méltóságunkról minden egyes nap abban a pici lakásban. A férjemmel végre tudunk emberként, asztalnál ülve enni, ágyban aludni, kényelmesen fürdeni és persze együtt is lenni. A gyerekeknek végre van terük szaladni és játszani. Tudnak egymás mellett pihenni, mert van hozzá külön szoba. Csak saját magunk vagyunk itt, és ez nagyon jó. A család közelsége jó volt, pláne a nehéz időszakokban, de azzal is járt, hogy akaratlanul is gyerekszerepbe helyezett minket. Ami nekem pl. a megfelelési kényszeremet és a szorongásaimat erősítette. A fizikai távolság a szülőktől jót tesz felnőtt korban mindenkinek, én ezt tapasztalom.
A terápiám eddigi legnagyobb eredménye azt hiszem az volt, hogy ki tudtam mondani: ez van. Közel 2 év kellett hozzá, hogy ezt a sokkot, hogy 1 gyerekes anyából hirtelen 3 gyerekes anyává váltam és így nagycsaládosok lettünk, nem csak, hogy “kiheverjem”, hanem rendben is legyek vele. Gondolhatjátok: egy gyerekkel ‘tökéletes’ anya tudtam lenni… hirtelen hárommal pedig sehogyan és sehova nem tudtam megfelelni, ami így szépen megágyazott a szorongásaimnak. Szóval ki tudtam végre mondani, hogy ez van. Az életem jelentős része nincs az irányításom alatt. Elfogadtam, hogy lesznek időszakok, amikor semmilyen szinten nem tudok hatással lenni arra, hogy miként osztom be az időmet. Megtanultam, hogy akkor járok a legjobban, ha el tudok engedni ezerféle dolgot, hogy az életünk működjön.
Nem választom az árral szembeni úszást. Nem választom azt, hogy kevesebbet alszom, hogy többet teljesíthessek. Nem választom azt, hogy folyamatosan harcolok.
Sőt! Néha örömömet próbálom lelni abban, hogy kimaradok dolgokból. FOMO helyett a JOMO-é az irány nálam. Joy of Missing Out.
Tény, hogy igazságtalannak éreztem sokszor, hogy a gyerekek mellett, nekem kell a munkát és minden egyéb természetesen nagyszabású és világraszóló tervemet parkolópályára tenni, hogy a hétköznapjaink működjenek. Mert hát anya. De pontosan tudom, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy megtehetjük azt, hogy foglalkozhatom az életünk menedzselésével, és nem kell azon görcsölnünk, hogy az én fizetésem nélkül miből élünk meg. És tény: 3 gyerek nevelése az teljes állásos meló. Nem is értem hogy akarnak szja kedvezményt adni 4-re, hiszen én már 3 mellett nem látom az esélyét, hogy legyen szja-m még egy pár évig . Főleg, ha nem agyonhajszolt, hanem tartalmas életet akarok élni.
Próbálom ezt az időszakot, amíg még kicsik a gyerekek, sok-sok tanulással megtölteni.
Ebbe a lelkiállapotba és az új házba a terápia (és némi késéssel a kivitelezőnk ) segített megérkezni. Tudtam belül azt is, hogy az új házunkat pozitív energiákkal kell megtölteni. De nem várom el ebben sem a tökéletest. Az életszerű pont elég. Hogy a hullámvasút ugyanúgy az életünk része, és hogy a szülői létben nincsen egyensúly.
De mit is jelent számomra most a kézzel foghatóság? Az elmúlt hetekben azt, hogy konyhát szereltem, hogy bútort festek, hogy kertészkedni fogok, hogy varrni tanulok, hogy saját tortát készítek a gyerekeim szülinapjára és hogy kenyeret sütök. Meg persze mindenféle ügyet intézek, koordinálok és háztartást vezetek. Ezek azok a dolgok, amik szorongás nélkül beleférnek ezekbe az évekbe. Ez bőven sok így is.
Egyébként nem csoda, hogy abban a mini sötét lyukban, ahol 2 évig éltünk, elég ritkán tudtam élvezni az anyaságot. Próbálom nem bántani magam azért, hogy a gyerekeim elmúlt 2 éve úgy telt, hogy az anyjuk szorongott. A legjobbat akartam mindvégig.
Mindenesetre így, hogy akadnak olyan teendők, amik érdemben és építő jelleggel is lefoglalnak (hogy ne csak háztartási alkalmazottnak, hanem alkotó embernek is érezhessem magam), azért sokkal jobban telnek a mindennapok. Meg hogy ha kinézek az ablakon, fákat látok és a végtelen kék eget. Este meg a csillagokat. Napközben meg őzikéket. Nem csak egy kerítés belső oldalát meg a zakatoló HÉV-et. Azért ez nem mindegy. Sokszor megcsillant már a vágy, hogy újra elkezdjek többet dolgozni, de a tavaly megélt erős szorongásos állapotom emléke egyelőre visszatart. El fog jönni az idő majd. Pedig nagyon tud hiányozni a felnőtt szó és felnőtt társaság. De most már türelmes vagyok ebben. Elég most ez a krónikus kialvatlanság és fáradtság, és ez nem panasz, csak tény.
Nem titkolom: hónapok óta nem edzettem, egy-két kivételes alkalmat leszámítva. Ilyen utoljára az ikerterhességem idején volt. Ez van. Egyébként az anyaságom megélését, a sokgyerekes anyaságom elfogadását is segítette, hogy az edzés elhagyásával a testem puhábbá vált. Az edzésben is megéltem ugyanazt a teljesítménykényszert, mint minden másban, és azáltal, hogy le tudtam ezt tenni, közelebb került saját magamhoz is a “puha”, anyai oldalam. Fizikailag is, lelkileg is.
Az eszemmel tudom, hogy a mozgást vissza kell hoznom az életembe. Mert kell a testemnek. Néha már próbálkozom is. De egyelőre kísérletezem, hogy a mozgás, amit visszahozok majd, a lelkemnek is jó legyen, mert a hasznossága mellett örömforrásként is szeretnék rá tekinteni. A legjobban persze akkor járnék, ha úgy tekintenék rá, mint a fogmosásra, de ezen, ebben az időszakban, még nekem is dolgoznom kell Ez van.
A terápia segített rájönni arra, hogy a testem szeretete számomra sokkal egyértelműbb volt mindig is, mint saját magam egészének szeretete. A testem fizikai mivolta felé sosem fordultam megfelelési kényszerrel és teljesíthetetlen elvárásokkal. Mindig elfogadtam olyannak, amilyen. Ezt szeretném saját magam egészével kapcsolatban is elérni. Nem tökéletesen, csak elég jól. Nem egy úton, hanem az utak sokféleségén keresztül.
Szeretettel,
Anna
