Napi őszinte poszt a kismamalét valóságáról. Avagy a valóság egy kis humorral és értékkel fűszerezve
kisbabák és kismamák: 10+1 dolog, amit nem mondanak el
…és talán jobb is 😉
- A kisbabák az első hetekben csak esznek, kakilnak és alszanak. Az anyukák is. Ja, az anyukák még facebookoznak is.
- A kisbabák az első hetekben leginkább nem alszanak. Az anyukák se.
- A kisbabák az első hetekben leginkább csak sírnak. Az anyukák is.
- A napod egyik legfontosabb dilemmája az lesz, hogy igyál-e kávét, mert úgysem fog aludni a gyerek és jobb, ha bírod vagy ne igyál, hátha elalszik és akkor te is tudsz majd. Nincs jó döntés, mert a helyzet úgy is az lesz, hogy miután megittad a kávéd a gyerek elalszik, illetve nem ittál, mert reménykedtél, hogy aludni fog, de mégsem tud, ezért egész nap mosott szarként közlekedsz otthon.
- Az, hogy te vagy a gyerek anyja, csak annyival több esélyt jelent mint az apjának arra, hogy megnyugtasd a síró gyereket, hogy neked vannak melleid.
- Ha már mellek: az egyetlen dolog, ami igazi jolly joker tud lenni, ha a gyerek megnyugtatásáról, igényeinek kielégítéseiről van szó. God bless them.
- A kisbabákban beépített vízszintérzékelő van, ami azonnal hangos sírással jelez, ha az anyuka vízszintesbe rakta magát. Nálam még arra a napi 10 perc átmozgatásra is bejelez, amit szeretnék legalább egy héten egyszer nyugalomban végigcsinálni.
- A gyerek mindig nyugodt, ha vendég érkezik a házhoz. Aztán meg nem értik, hogy miért panaszkodsz arra, hogy milyen nehéz nektek és próbálod mosolyogva fogadni azokat a kedves/vicces megállapításokat, hogy “ez a gyerek nem is sír sose”. Mert nem látják/már elfelejtették, hogy mennyi munka kell ahhoz, hogy a baba nyugodt legyen, mire ők megérkeznek hozzátok.
- Azt hitted, hogy a saját babádhoz való kötődés és szeretet a születésekor automatikusan létrejön? Biztos vagyok benne, hogy van olyan is. Másoknál, például nálunk, viszont ez idő. Kinek több, kinek kevesebb. (Erről pedig tabu beszélni!!!) Én sem lettem szerelmes a gyerekembe az első percben. Szerelmes a férjembe vagyok, mert már ismerem. A gyerekemet most kezdem megismerni. Ami eleinte nehéz, mert nem értjük, amit mond és a kisbaba egy passzív befogadó, akitől nem kapunk semmilyen direkt visszajelzést pl. arra, hogy “ezaz anyu és apu, jól csináljátok, ne aggódjatok!”.
- Az első hetekben az egyetlen feladatunk, hogy optimális körülményeket teremtsünk a baba számára a fejlődéséhez (hogy idővel elkezdjen többféle módon kommunikálni és a szociális készségei is fejlődjenek) és megpróbáljuk biztosítani számára a bizontságérzetet, a jóllakottságot és a nyugalmat. Ez pedig fárasztó, kimerítő testileg és érzelmileg is. A kötődés és a szeretet pedig nem automatikus, hanem napról napra épül, erősödik és nincs ezzel semmi baj. Ami a fejünk felett lebeg ilyenkor: idővel könnyebb lesz. Addig meg túl kell élni. A jó részek az első hetek után, apránként fognak jönni, hogy feledtessék a kezdeti nehézségeket. Erik babánk pl. egy-két napja kezdett el igazi mosolyokat produkálni (több mint 5 hét után), ami azt jelenti, hogy ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy egyáltalán felismerjen, pedig én az anyja vagyok 😀
+1 A gyerekneveléssel kapcsolatos elveidet az első adandó alkalommal lecseréled a “csak találjak egy megoldást, ami működik, leszarom mi az” elvére a család nyugalma érdekében.:-)
Biztos vagyok benne, hogy mindezek ellenére vagy ezekkel együtt is megéri.
Muszáj neki!
A következő bejegyzésben írok majd arról, hogy nekem mi segít átlendülni a hétköznapokon, amik olyan szinten teszik próbára a monotonitástűrésemet, mint még soha semmi 🙂
0 hozzászólás