Most kell indulni a kórházba
Este 21:15. Erik már aludt. Én az ágyban feküdtem és épp félálomban voltam már, amikor egyszer csak elöntött egy adag nedvesség. Tudtam, hogy magzatvíz lesz az. Azonnal felkeltem, kimentem a mosdóba, hogy leellenőrizzem tényleg az-e, ekkor még egy újabb adag öntött el, tehát biztossá vált. Visszamentem a szobába és szóltam a férjemnek, hogy MOST kell indulnunk a Honvédba, mert megrepedt valamelyik magzatburok és folyik a magzatvíz. A 31. héten jártunk ekkor a várandóssággal.
Ez volt az a pont, amikor az előző hónapok munkájának a gyümölcse beérett. Amikor helyzet volt, azonnal helyben volt a segítség. Meg olyan kórházhoz tartoztam, ahol a legmagasabb szintű koraszülött ellátás van. Anyósom lejött, hogy vigyázzon a már alvó fiunkra. Felöltöztem és összekaptam az éppen aznap összepakolt kórházi cuccomat, adtam egy puszit Erik homlokára, majd elindultunk. Autóba ültünk; nem hívtunk mentőt, mert fájásaim, fájdalmaim nem voltak.
Félelmetes, hogy ezekben a nehéz helyzetekben mennyire jól meg tudom őrizni a hidegvérem. Nem pánikoltam, csak tettem a dolgom.
Alig egy évvel azután, hogy kijöttem onnan, ismét ott álltam a Honvéd Kórház szülőszobájának ajtajában. De idén egész más körülmények között.
Becsöngettünk, a nővérnek elmondtam, hogy mi történt, aztán bekísértek egy szülőszobára. Akkor derült ki, hogy az orvosom, akit felfogadni terveztünk, szabadságon volt külföldön, így neki nem tudtak szólni.
Bekötöttek egy branült, kaptam infúziót, felkötötték a CTG-t. A babákkal minden rendben volt. 22 órakor pedig megkaptam az első tüdőérlelő injekciót. Ebből kettőt szoktak adni és a cél az volt, hogy én is mindkettőt megkaphassam. Mivel egy injekciónak a hatóideje 24 óra, még legalább 48 órát 3in1 kellett a lányokkal eltöltenünk. Folyó/szivárgó magzatvíz mellett, ha a fájások nem indulnak be, akár még hetekig is ki lehet húzni egyben egyébként.
Az előzményeket olvastad már?
Sajnos nincs hely a PIC-en
Viszont mikor nem lenne fordulat a történetben, ha nem a kritikus pillanatban. Jött ugyanis a gyerekorvos a PIC-ről és tájékoztatott, hogy sajnos nincsen náluk hely, pláne nem 2 babának, így nagyon nagy bánatukra, de a mi érdekünkben tovább kell küldjenek egy másik kórházba. Ez a másik kórház pedig mi más lett volna, mint tadaaaaaaam: a SOTE I.
Egy dolgot ígértek: ha felszabadul hely a PIC-en és még egyben vagyunk, akkor tárt karokkal várnak minket vissza, csak hívjuk őket minden nap és érdeklődjünk. Ezt az ambuláns lapomra is felvezették.
Mentővel vittek át a SOTE I-re, este 11 óra körül járhatott már, amikor odaértünk.
SOTE I: pozitív csalódástól a menekülésig
A SOTE I ezúttal sem tette elsőre egy szívderítő hely benyomását. A férjemet például be sem engedték a szülőszobára. Engem bevittek, megvizsgáltak és ők is megállapították, hogy valóban magzatvíz szivárog (ekkor épp ömlött is egy nagyobb adagban), majd adatfelvétel, satöbbi. Kaptam egy ágyat a szülőszoba megfigyelőjében, ami nem olyan privát hely volt, mint a Honvédban, hanem egy 3-4 ágyas átjáróház. Konkrétan az ágyam mellett egy függöny választotta el tőlem azt a pultot, ahol az újszülött babákat mosdatták, mérték és hallhattam például, ahogy megszületésük után az apukájukkal fotózkodnak. Meg láthattam, ahogy olykor magára hagyják a babákat a pulton fekve. Aranyóra a javából… Nem volt egy vidám dolog ezeknek szemtanúja lenni. Nagyjából másfél órával később jöhetett be a férjem.
Mindkét baba farfekvéses volt a legutolsó ultrahang szerint. A nővérek egész éjjel küzdöttek azon, hogy a CTG-t jól rám tudják kötni, de ez elég nehézkes volt, folyton elmozogtak az érzékelő alól. Amikor sikerült éppen, akkor a CTG nem mutatott különösebb jeleket arra, hogy bármelyik baba is rosszul érezné magát odabent, aminek örültünk. Ezekben az órákban pihenni alig tudtam a folyamatos macerálástól. A férjem egy idő után hazament, hogy tudjon pihenni ő is. A magzatvíz szivárgott, de jól voltunk, vártunk.
Már reggel volt, amikor megengedték, hogy lejöjjek a CTG-ről és még reggelit is kaptam. Rég esett margarinos zsömle és egy pohár kórházi tea ilyen jól 🙂
CTG-re kötve egész éjjel
a sors keze: találkozás a doktornővel
Aztán ha nem volt elég a fordulatokból, akkor jött a következő. Ki más is lett volna ügyeletben aznap, amikor oda bekerültem, mint az ominózus doktornő, akivel a várandósság elején azt a bizonyos, kockázatokról szóló beszélgetést lefolytattam. Egyrészt örültem, hogy legalább ismerős arcot látok, másrészt azért érdeklődve vártam, hogy mivel rukkol majd elő.
És nem csalódtam!!!
Az első dolga volt ugyanis közölni, hogy a magzatburok megrepedésével fertőzésveszély áll fent és akár a méhemet is elveszíthetem.
Őszintén? Nem tudtam egészen komolyan venni. Már megint ugyanott tartottunk. A magzatburok repedését követő fertőzésveszélyről én annyit tudtam, hogy ha az emberbe nem nyúlkálnak fel hüvelyi vizsgálatokat végezni és kellően óvatos, pl. nem ülőfürdőzik, stb. akkor azért ez a fertőzésveszély nem olyan mértékű, mint ahogy azt ő levetítette számomra. Vérvétellel amúgy is folyamatosan ellenőrzik az ún. “gyulladásos paramétert”, tehát erős a kórházi kontroll.
A doktornő riogatását leszámítva, összességében amúgy a kórházi személyzettől kapott figyelem és törődés nagyon pozitív csalódás volt. Úgy éreztem, hogy a SOTE I-en is jó helyünk lesz, a további időszakot meg majd valahogy kihúzzuk, de rendben meg tudnak születni a lányok, ami a legfontosabb. 3 orvost kérdeztem meg és ők egyértelműen amellett voltak, hogy 48 óra után elvégzik a császármetszést, amit én személy szerint furcsállottam, hiszen tudtam, hogy ha más nem indokolja, akkor a babáknak az a legjobb, ha minél tovább a pocakban vannak, de elfogadtam volna.
hívás a honvéd picről: csináltak nekünk helyet!
Épp ezért ért meglepetésként és újabb kihívásként az, amikor érkezett reggel 9 körül a hívás a SOTE I-re a Honvéd PIC-ből, hogy csináltak nekünk helyet, tudnak bennünket fogadni! Dilemma volt a javából. Egyrészt azért, mert a SOTE I-en lenni adott egyfajta biztonságérzetet nekünk, másrészt tudtam, hogy nem véletlenül választottam a Honvédot, és anno épp a SOTE I-gyel szemben választottam azt. Döntési helyzetbe kerültünk.
SOTE vagy honvéd? út a döntésig
A SOTE I és a doktornő nem átallott újabb hadjáratot indítani a lelki békém ellen. Amikor mondtam, hogy szívesen visszamennék, akkor a doktornőből elkezdett dőlni a kockázatok sora, ami egy 20 perces autóút alatt engem érhet: a köldökzsinór előreeséstől, a babák halálán keresztül az én halálomig minden. De tényleg minden. Ugye ismerős retorika?
Ez volt az a pont, amikor erősebbnek kellett lennem, mint valaha, de hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit tegyek és hogyan döntsek. Segítségért felhívtam hát A dúlát 🙂 Aki a legjobb tippet adta, amit csak ekkor lehetett, mégpedig azt, hogy hívjam fel a Honvédot és kérdezzem meg őket ezekről a kockázatokról, amikkel szembesítettek.
Az ügyeletes orvosnő a Honvéd szülőszobáján nagyon korrekt volt. Értette, hogy miért mondja ezeket a kockázatokat a SOTE I, ugyanakkor mondta azt is, hogy engem a SOTE I-re küldeni sem volt kevésbé kockázatos, de a mi érdekünk ezt szolgálta, így ők tovább küldtek engem. A SOTE I viszont foggal körömmel próbált ragaszkodni ahhoz, hogy ne menjek sehova, mert bármi baj történik útközben, akkor az az ő saruk lesz.
Bár folyamatosan sürgettek a döntéssel, én mondtam, hogy megvárom a férjem és vele átbeszélve döntök a továbbiakról. Ekkor már legbelül tudtam, hogy én bizony megyek vissza, de szerettem volna, ha a férjem saját maga is hallja, ahogy a doktornő elrebegi neki a halálos kockázatokat és végül közös döntés születik . Jelzem, hogy egyébként mindeközben nekem semmi bajom nem volt és épp CTG-re se voltam kötve már, amin a doktornő “látott már leszúrásokat (beeséseket) az egyik baba szívhangjánál” – növelve ezzel a ránk tett nyomást.
Mikor látták, hogy egyre inkább hajlok afelé, hogy visszamegyek a Honvédba, akkor mondták, hogy bocsi, de ők ugyan mentőt nem adnak, “mert hát az OEP”, és saját felelősségre autóval tudunk csak átmenni. Aztán a férjem megérkezett, meghallgatta az orvost és szegénykém persze sokkot kapott és azonnal közölte, hogy nem megyünk sehova.
Ekkor volt az a pont a történetben, amikor én egyedül voltam már tényleg mindenkivel szemben, miközben azért harcoltam, hogy a lányoknak a lehető legjobb legyen miután világra jönnek és én bizony tudtam, hogy ez a Honvéd PIC-en lesz.
Még egyszer felhívtuk a Honvéd szülőszobáját.
na bazmeg!
Csavar a történetben, hogy az egyik olyan orvos volt épp ügyeletben a Honvédban, aki tavaly elég modortalanul bánt velem, ami akkor rettentően fájt, most pedig épp ő volt az, akitől a segítséget kaptam. Amikor ugyanis közöltem, hogy a SOTE bizony nem ad mentőt ahhoz, hogy visszamenjünk, ellentétben a Honvéddal, aki előző este adott, kicsúszott a szájából a lehető legőszintébb reakció: “Na bazmeg!” és nekem ennél több nem kellett ahhoz, hogy rávilágítson a SOTE I hozzáállásának abszurditására. Amiben egy dolog látszódott tisztán: én és a babák egészsége helyett csak az intézményük és a saját seggük védettsége érdekelte őket. Őszinte bazmegnek ennyire már rég örültem 🙂
Ezúttal a férjem is tudott beszélni ezzel a honvédos orvossal, aki objektív megvilágításba tudta helyezni a lehetőségeket. Hogy mégis mi az isten történne egy 20 perces autóút alatt, ami nem történhet meg akkor, ha épp a szülőszobán kimegyek a mosdóba, vagy ülök egy helyben 20 percet, ahogy ekkor épp tettem.
A kockázatok erősen túlzóan voltak lefestve, amivel azért nagyon erős nyomásgyakorlás alatt álltunk.
Meg hát mi is lehet félelmetesebb mint a saját magunk felelősségét felvállalni a döntéseink felett?
Örökké hálás leszek a férjemnek, aki képes volt bízni bennem akkor, amikor őt épp ilyen szintű félelmekkel szembesítették, hogy elveszíthet engem és a babákat is. Mert megmondtam neki, hogy én TUDOM miért választottam a Honvéd kórházat és márpedig vissza akarok menni. Pláne ezek után, amit ez a doktornő ismételten előadott itt. Mert én a doktornő kapcsán azt láttam, hogy ennek az embernek ezúttal is az a szerepe az életemben, hogy amikor ő a veszélyek és veszteségek adu ászával, a halállal, riogat én képes legyek kiállni a döntéseimért, saját magamért és a családomért.
Minden lelkierőmet és saját magamba vetett hitemet össze kellett szedjem, hogy a lehető legnagyobb bizonyossággal tudjak a döntésem mellett kiállni. Hogy amikor tükörbe nézek azt lássam, hogy igen, őszintén a legjobb döntést tudtam meghozni és felvállalni.
Ahogyan azt az előző posztban is írtam, a várandósság elején azt mondtam: nem akarok kórházi rendszerek ellen harcolni a hüvelyi szülés érdekében, ezért a biztonságos utat választottam. A sors mégis úgy hozta, hogy csatát kellett vívjak magunkért.
Én pedig akár egy egész kórházzal megyek szembe, ha kell és saját felelősségre távozok onnan, csak hagyjanak békén.
Mert egyszerűen tudtam, hogy jól vagyok, a babák is jól vannak, tökéletesen bíztam magamban, a testemben és abban, hogy egy kibaszott 20 perces autózást kibírok még baj nélkül, csak jó helyen legyek.
Mert a koraszülés miatt tudtam, hogy hetekig tartó kórházi tartózkodásra kell készüljünk és fontos volt számomra, hogy rideg, elidegenítő kórházi környezet (SOTE I) helyett a babákhoz való kötődést építő ápolási gyakorlat vegyen körül minket és ezt a Honvéd PIC nyújtotta.
Mert Erikkel a kötődésünk egy hetekig tartó folyamat volt, mire kialakult és a traumatikus szülésélmény nagyban szerepet játszott ebben sajnos. A lányokkal pedig a lehető legjobbat akartam kihozni ebből az eleve nehéz és félelmetes helyzetből. Meg ha már el kellett engedjem, hogy se természetes szülés élményem, de valószínűleg gyengéd császármetszésem se lesz az életben, legalább az első hetek körülményei jók legyenek számunkra. Ezért harcoltam.
Közben jöttek nővérek, hogy vinnének le ultrahangra. Majd mondták azt is, hogy “de ha azon bármit találnak, akkor nem mehetek sehova”. Ami egyrészt nem igaz, másrészt pedig BIZTOS voltam benne, hogy akkor ők bizony fognak is találni valamit, így vissza is utasítottam az ultrahangot.
Végül megszületett tehát a döntés, amiben a férjem is támogatott és közöltem, hogy saját felelősségre eltávozok vissza a másik kórházba és kértem, hogy írják meg a zárójelentést/ambuláns lapot.
Megyünk vissza a Honvédba
Hiszitek vagy sem – én biztos voltam benne, hogy így lesz -, de hirtelen elkezdett nem működni a számítógépes rendszer, aláírásra képes orvos sem volt a közelben, összességében pedig több mint másfél órát várakoztattak!!!!, miközben épp halálos veszélyben voltunk állítólag, mire el tudtunk végül jönni. Ez alatt egy nővéren kívül senki ránk se nézett. Annyira nevetséges volt az egész. Kimutatták a foguk fehérjét: leszarják, hogy kinek az egészsége múlik az ő totojázásukon és várakoztatásukon, nekik ne merjen senki ellent mondani és visszautasítani a kezelést. Gyönyörű visszaigazolás volt a bánásmódjuk arról, hogy jobb, hogy eljöttünk onnan.
Taxiba ültünk, visszamentünk a Honvédba és ismét becsöngettünk a szülőszoba ajtaján.
A “halálos” 20 perces taxiút után pedig még több mint 3 napot egyben töltöttünk a lányokkal.
1 hozzászólás
Az ikrek születése - 4 nap a Honvédkórház szülészetén - Don't worry, lift heavy! · 2017-11-20 - 13:15
[…] Ha még nem olvastad, ajánlom: Irány a Honvéd! A fordulat, amire nem számítottunk […]