Rettentő sokáig tartott, hogy az ikerlányaink születésének történetét meg tudjam írni. Nem csupán az elfoglaltság és az időhiány miatt, hanem hosszú ideig a minket ért trauma okozta lelki sebek nem engedték, hogy képes legyek írni. Egyszerűen csak patakokban folytak a könnyeim, ahogy egy-egy alkalommal ültem a gép előtt és próbálkoztam visszaemlékezni.
Hónapok teltek el, mire neki bírtam látni a történetünk elmesélésének.
4 nap a Honvédkórház szülőszobáján
Nagy harc volt, hogy visszakerüljünk a Honvédba, ezt olvashattátok az előző posztban.
Ha még nem olvastad, íme az összes előzmény:
- 1. rész Egyből három? OMG ikreket várok!
- 2. rész Szelektív redukció: amit még nem meséltem
- 3. rész Várandósság az ikrekkel, utunk a szülésig
- 4. rész Irány a Honvéd! A fordulat, amire nem számítottunk
Miután visszataxiztunk a kórházba, ismét becsöngettünk a szülőszoba ajtaján, ahol örömmel fogadtak minket. A Honvédkórház szülészetén van egy szoba két ággyal, ahol az olyan kismamákat helyezik el, akik valamilyen akut szülészeti helyzetben vannak és intenzív megfigyelést igényelnek, hogyha megindul a szülés vagy épp a műtőbe kell rohanni, akkor azonnal ott legyen a stáb mellettük. Itt helyeztek el engem is.
Az én intenzív megfigyelésem közel 4 napig tartott ezen a helyen. Kibaszott kemény 4 nap volt, amiben a fizikai és lelki terhek egymásra licitáltak nehézségükben.
Bezártság: a saját testembe és a szülőszobába
Ami ennek a 4 napnak a legnehezebb része volt, az a folyamatos bezártság a szülőszobai részlegre (ami később a kórházi hetekkel folytatódott…) és gyakorlatilag az ágyamba.
Ahol más mondjuk 8-12 órát tölt, én ott 4 napot voltam, nem hagyhattam el a helyet, az ágyamat is ritkán: csak néha a kávéautomatához meg a wc-zuhanyzóba sétálhattam el, amikor “csak” az infúziós állvány volt a társam. Szerencsére annyi rugalmasság volt a rendszerben, hogy a szülőszobán nem volt időhöz kötve a látogatás. Ahogy normál szülésnél is, egy ember mindig lehet a szülő nő mellett. Ebben a 4 napban a férjem és anyukám is többször meglátogattak, de nagyon sokat voltam egyedül, a vége felé ráadásul egyre erősödő fájdalmak közepette.
Az egyik legjobb tanács, amit kaptam az volt, hogy hallgassak zenét, és a férjem tudott is behozni fülhallgatót, így voltak percek-pillanatok, amikor tényleg ki tudtam kapcsolni. Ennél több nem jutott. Kisfiam születése után egy dolgot nagyon szerettem volna: ne legyek totál kimerült az egész folyamat végére, ám ez sajnos ezúttal sem teljesült.
A szülőszobán, a folyamatos CTG-nek köszönhetően, amit félig ülő helyzetben kellett tűrnöm (jó kis aranyerem is lett..), gyakorlatilag semmit nem tudtam aludni, egy-egy órát talán. Állandóan égett a villany, mindig volt valami járkálás, vizsgálat. Megszámolni se tudom hányszor vettek vért, hogy ellenőrizzék a gyulladásos paramétereket, nem áll-e fönt bármiféle fertőzés. A stressz legyengítette az immunrendszeremet és kiújult a megfázásom, jó kis torokfájással kísérve, de szerencsére ez nem befolyásolta a babák állapotát, csak én küzdöttem mint disznó a jégen, hogy bírjam a terheket.
Az élet nagy rendező, ezt szoktam mondani. Egyik éjjel elővettem a fülhallgatót és benyomtam a rádiót. Magam se hinném el, de tényleg így történt: épp egy olyan dal ment, amiben azt énekelték: “Don’t give up, don’t give up, don’t give up, no no no…” Jöhetett volna ennél aktuálisabb?! Kicsit még el is mosolyogtam magamban azt hiszem. Vagy inkább sírtam.
A folyamatos CTG kapcsán meg ahogy telt az idő, egyre inkább az a véleményem alakult ki, hogy a CTG-zést kizárólag azért végzik, hogy CTG-zzenek. Annyira senki le se szarta igazából, hogy mit mutatott a vizsgálat. Sok-sok méternyi papír kijött a gépből anélkül, hogy bárki ránézett volna. Nem érdekelt senkit, hogy mennyit ártott a folyamatos CTG okozta stressz nekem és a babáknak, amikor órákig egy helyben kellett ülni mindenféle kitekert pózokban vagy épp azzal foglalkozni, hogy az elveszett szívhangot megkeressük és nyomorgassuk a pocakomat és mindenféle fura eszközökkel (mint például tisztasági betét) próbáljuk rögzíteni a hasamon az eszközt. Általában egyébként Gerda fix helyen volt és Oliviát szegénykét kellett üldözőbe venni, mert rendszeresen elmászott a CTG elől.
Honvédkórház, szülőszoba, CTG. Nyúzott fej.
A 4 napban kétszer volt átmenetileg szobatársam, először egy ukrán kismama személyében, az ő távozása után pedig jött egy vajúdó, sajnos koraszülő kismama is, na az kemény volt, rettenetesen megviselt. Főleg, hogy hasonló volt a sztorija mint nekem amikor először bekerültem a Honvédba 2 nappal korábban, mert neki sem tudtak helyet biztosítani a PIC-en. Mellette feküdve, szabályosan úgy éreztem, hogy én is mindjárt megszülök, rettenetesen kellett küzdjek. Na akkor például bevetettem a fülhallgatót és el is tudtam aludni a nap közepén egy órára, annyira fáradt voltam, és mire felébredtem már nem volt ott mellettem, átszállították a SOTÉ-ra azt hiszem.
Szerdán délben mentünk át a Honvédba, nagyjából csütörtöktől kezdve pedig egyre erősebb fájdalmakat tapasztaltam. Először azt gondoltam, hogy csak a megrepedt magzatburok változtatta meg odabent a viszonyokat és jobban érzem miattuk a magzatmozgást, de ahogy teltek az órák egyre rosszabb lett a helyzet. Viszont a fájdalmaimmal érdemben nem törődött senki, vagy csak megint úgy jártam, hogy mivel én akkor is mosolygok, amikor szomorú vagyok, igazából nem vették komolyan a dolgot. (Én hülye.) Sok mindent elbírok, de egy idő után tényleg sírva könyörögtem, hogy segítsenek, annyira fájt. Se menni, se ülni nem bírtam már. Bár a férjem is szanaszét szakadt a kórház és az otthon maradt kisfiunk ellátása között, sírva hívtam, hogy jöjjön be hozzám legalább egy kicsit, mert nem bírom tovább egyedül.
Péntek estére már tényleg nagyon magam alatt voltam: egyre erősödtek a fájdalmaim, amik igazából egy pontra koncentrálódtak a hasam alján, ezért ultrahanggal még a hegemet is megnézték, hogy rendben van-e, de szerencsére nem azzal volt a baj. A császáros hegem erős volt és hibátlan. A fájdalmaimat (fájásaimat?) a CTG is szépen mutatta, hullámokban jöttek, ezért hogy segítsenek, kaptam egy erősebb görcsoldó koktélt infúzióban, amitől a “nyugalmi” pulzusom, ahogy elkezdett hatni, kb. 200 lett (bár nem mértem) és elkezdtem remegni mint a nyárfalevél, emiatt persze elkapott egy enyhe halálfélelem is. Ezen szerencsére egy kék nyugtató tabletta segített és azt hiszem egy-két órácskát pihenni is tudtam.
Amikor aztán megébredtem éjjel 2-3 körül, a kilátástalanság magas fokát sikerült elérni, amikor ilyen körülmények között az összes ügyeletes orvos és nővér a szobám előtt aludt, aminek csukva volt az ajtaja és nem hallották meg, hogy segítséget kértem, mert rosszul voltam és azt hiszem leesett a CTG érzékelője is és szólni akartam. Aztán nagy nehezen jött valaki, adott egy nővérhívót, hogy tudjak azzal jelezni később, de az meg persze nem működött, amikor kellett volna és ugyanúgy nem jött a segítségemre senki. LOL.
Utólag vicces, akkor persze elég félelmetes volt.
Levegőt!
Ebből a bezártságból iszonyat nehéz volt kitörni, főleg fejben volt kemény kitartani, ezért annyira banális dolgokhoz fordultam, minthogy amikor engedték, odasétáltam a kávé automatához és ittam egy kávét, kinyitottam az ablakot és próbáltam csak ülni és lélegezni. Próbáltam berendezkedni az ágyam és az egy szem kis asztalkám köré, hogy “otthonosabb” legyen. Volt egy wc-zuhanyzó, amit gyakorlatilag csak én használtam, ami egy minimális privát szféra érzetet adott. Tudtam fürdeni, fogat mosni, egy alap komfortérzetet fenntartani magamnak. Hogy is volt ez Maslow-nál? Mobilinternet, okostelefon, fürdés, kaja. Sőt, kaptam egy egész kancsó (!) kórházi teát is, annyira VIP státuszban voltam már. 🙂 Avagy amikor mindent elönt a szar, akkor is örüljünk az apró dolgoknak, ugye. 😀 Ez teljesen jellemző rám.
Honvédkórház, szülőszoba
nélkületek nem ment volna
Avagy mit is jelent a család.
Nagyon félelmetes napok voltak ezek mindannyiunk számára. Az otthon maradt családtagok odaadó segítsége nélkül nem tudtuk volna végigcsinálni, ezért örökké hálásak leszünk mindannyiuknak. Mindenki ott és annyit segített, amennyit csak tudott, bármiben számíthattunk rájuk.
A férjem és én
A férjemmel nagyon bíztunk a pozitív kimenetelben, ezért nem is mutattuk egymás felé sem, hogy valójában mennyire féltünk legbelül. Egyik alkalommal mondtam neki, hogy milyen hihetetlen, hogy ő is és én is tesszük a dolgunkat egy szó nélkül: ő meglátogat engem a kórházban és egyikünk sem sír, egyikünk sem mutat szomorúságot, hanem egymást támogatva, amennyire lehet, helytállunk ebben a helyzetben, beszélgetünk nagyjából úgy, mintha egy átlagos hétköznap lenne, csináljuk a dolgunkat. Én a kórházban küzdök a kislányainkért, ő pedig a kisfiunkat vigyázza otthon. Erre ő válaszul elmondta, hogy ő bizony előző nap is zokogott a kocsiban hazafelé. Számára is embert próbáló helyzet volt ez, ahogy az otthonunk és a Honvédkórház között ingázott, értem és a lányokért aggódott, miközben amikor otthon volt gondoskodott Erikről.
Amikor ott bent feküdtem, én nem bírtam sírni. Nem volt más opció mint erősnek lennem a lányaimért. Nekem még kellett néhány nap, hogy az így felgyűlt stresszt el tudjam kezdeni kiadni magamból, akkor viszont nem volt megállás…
Az ikrek születése: MEGBÉKÉLÉS
Az, hogy 4 napot tölthettem a Honvédkórház szülőszobáján, nagyon különleges tapasztalat volt számomra. 4 napot voltam ott éjjel-nappal, ahova egy évvel korábban többé be sem akartam lépni. Épp ezért talán meglepő, de így lett: megbarátkoztam a hellyel. Elfogadtam olyannak, amilyen. Megbékéltem vele. Ahogy szinte részese lehettem a napi történéseknek, egész egyszerűen emberközelivé tette ezt az egész közeget számomra. Nem hangzik feltétlen jól, de így van: a szülészet is csak egy munkahely kollégákkal, akik beszélgetnek, viccelődnek, néha még veszekednek is, mindeközben pedig teszik a dolgukat és azon dolgoznak, hogy egészséges babák születhessenek.
Bár a SOTÉ-s mizériánk során már a segítségünkre volt, a szülőszobán töltött idő alatt látni és hallani azt az orvost hétköznapi emberként, aki egy évvel korábban modortalan és bántó volt, új megvilágításba helyezte számomra őt és az egész helyet is. Ebben a 4 napban nem, de a későbbi hetekben összefutottam azzal az orvossal is, aki Erik fiam születésekor szülészeti erőszak áldozatává tett. Ettől a találkozástól nagyon féltem, és bár még a tekintetünk is találkozott (ő valószínűleg nem ismert meg engem…), már nem érintett meg a dolog. És ezzel úgy éreztem, túljutottam rajta.
Muszáj írnom a nővérekről, szülésznőkről és orvosokról, akik ez alatt a 4 nap alatt körülvettek. A legtöbbjüktől hihetetlen sok kedvességet, támogatást kaptam. A többségük ismerte a sztorinkat, hogy a SOTÉ-ról harcoltam magunkat vissza, és annyi embertől megkaptam, hogy mennyire jó, hogy így történt, hogy hihetetlen. Mindenki végig biztatott a babákkal kapcsolatban is, hogy rendben lesznek. A PIC-es gyerekorvos részletesen tájékoztatott, hogy mire számíthatunk ennyi betöltött terhességi héttel és a lányok becsült súlyával együtt, ez elképesztően fontos és jó volt számunkra.
Andi. Ezt a nevet pedig leírom, hogy sose felejtsem el: a legodaadóbb nővér/szülésznő volt, akivel összehozhatott a sors. Andi úgy gondoskodott rólam, mint senki más: a gondolataimból olvasta ki, hogy mi volt az az egy-egy apróság, ami a komfortérzetemet növelhette ezekben a nehéz napokban. Új ágyneműt húzott, megigazította a párnám, kiengedett a szobából egy kis szünetre, a döcögős infúziós állványomat egy normálisra cserélte és még ezer más dolog. Olyan szeretettel bánt velem, amit sosem fogok elfelejteni és amiért örökké hálás leszek neki. Amikor ő volt műszakban, tudtam, hogy elviselhető órák várnak rám.
Szülészet vagy sebészet?
Azért a 4 nap alatt erősen elgondolkoztam azon, hogy vajon a szülészeten vagy a sebészeten fekszem-e, az én saját, abszolút nem reprezentatív statisztikáim alatt a szülések kb. 90%-a császárral végződött akkor, és volt olyan nap, amikor csak programozott császárok voltak. Az orvosok maguk viccelődtek rajta (“Na ma hány császár lesz?”). Azok a hüvelyi szülések, amiknek fültanúja lehettem sem éppen a háborítatlan, az anyai kompetenciákat és a női erőket megerősítő szülések voltak. Egy szülés utáni gátvarrást csupán csak végighallgatni, még számomra is elég fájdalmas volt. Amikor viszont egy-egy kitolási szakasz örömmel és tapssal végződött, annak a felemelő érzése az egész osztályon végigsöpört. Szóval tényleg intenzív egy élmény volt. Na és ilyen körülmények között kellett nekem arra koncentrálni, hogy minél tovább egyben lehessünk a lányokkal. Borzalmasan nehéz volt néha. Arról nem is beszélve, hogy ott volt bizony a tudat, hogy nekünk a 32. héten, még nem kellett volna ott lennünk…
A szülés
Ilyen feszültséggel, várakozással, aggodalommal teli körülmények között a férjemmel bármit megadtunk volna azért, hogy a császárnak kitűzött időpontja legyen, hogy ne kelljen már megint rohanni a műtőbe, mint Erik fiunkkal, de ezt nem vállalták fel a kórházban. Bár ki nem mondták, nekünk úgy tűnt, hogy azt várhatták, hátha sikerül kihúzni addig, amíg a saját orvosom, akihez terhesgondozásra jártam, visszaér a szabadságáról 2 nappal később. De nem így lett végül.
Szombat délelőtt, az előző éjszaka eseményei után, egy fokkal jobban voltam, ezért csökkentették a görcsoldó adagját. Ettől viszont újra indultak a fájdalmak, amit jeleztem is. A férjemet hívtam a hírekkel, hogy minden oké, kicsit megint jobban fáj, de most nem olyan vészes a dolog, ebédeljen meg, aztán utána jöjjön be. Ahogy letettem, nagyjából dél körül járt ekkor, bejött az ügyeletes doktornő, megvizsgált (a 4 nap alatt azt hiszem ez volt a 2. kézi vizsgálat összesen, amit végeztek), és azt mondta: a méhszáj 3 ujjnyira nyitva, sürgősségi császár. Azonnal visszahívtam a férjemet és szóltam neki, hogy engem MOST azonnal készítenek össze és tolnak be a műtőbe, ezért ebéd helyett induljon el rögtön. Baszki.
A 4 nap, főként az utolsó 24 óra szenvedése után tényleg megváltásnak éreztem, hogy nem várnak tovább és egyik percről a másikra kimondták, hogy irány a műtő. Kicsit kitisztult a fejem, mert örültem, hogy végre túl leszek ezen és persze egy újabb állomásához érkezhet a történet: megszületnek a kicsik.
Ha valamit még szerettem volna Erik születése után, az az, hogy minél inkább jelen lehessek a szülés során. Ha valami, akkor ez legalább tökéletesen teljesült és ez sok mindenért kárpótolt is.
Méltósággal tudtam bemenni a műtőbe, még viccelődtem is azzal, hogy a zöld műtős sapkát “koronaként” tettem a fejemre és a savlekötőt mint valami aperitif ittam meg. Nevetségesnek tűnik, de akkor sokat enyhített azon a rengeteg stresszen, amit addigra felhalmoztam magamban és nyugodtan, félelem nélkül tudtam belemenni a folyamatba… és a műtőbe. A császár minden egyes mozzanatát átéltem, jelen voltam, megéltem és őrzöm az emlékeimben.
A PIC (Perinatális Intenzív Centrum, ahol a korababákat gondozzák) teljes személyzete 2 inkubátorral már készen állt és várták a lányok érkezését. A gyerekorvostól kapott részletes tájékoztatás is nagyon megerősített abban, hogy rendben leszünk. Mindenki elképesztően kedves volt és támogató, egytől egyig. Ami 1 évvel korábban rideg volt, hideg és ijesztő, most barátságos és biztonságot adó.
Meg elég vicces is.
Dolgok, amiket nem akarsz műtét közben hallani
A szülés közben elhangzott mondatok sokszor traumaként hatnak az emberre és sokáig élnek az emlékeinkben. Így van ez császármetszésnél is, amit bárki bármit mond, elég félelmetes átélni. Bizony rettentően tud fájni, ha az ember feje fölött teljesen irreleváns dolgokról, látszólag érzéketlenül beszélgetnek az orvosok. De én ezt most nagyon jól vettem és bár tényleg frenetikus volt olykor a hangulat, sokat nevettek, én ezt nem éltem meg kellemetlenségként, sőt néha én is nevettem. Pedig nem voltak éppen mélyen szántóak az elhangzott poénok… 🙂 Szidták az előző orvosomat, aki ferdén vágott és próbálták kitalálni, hogy hogyan legyen a régihez képest az új heg. Az egyéb magasröptű, szexuális töltetű poénok mellett ráadásul még a műtétet végző doktornővel is beszélgettünk. Kiderült például, hogy arra nőtt fel, amerre mi most lakunk és hogy most is a közelben lakik. Kicsi a világ.
Mindeközben pedig profin tették a dolgukat. Mindkét babám faros fekvésű volt, így még császáros előzmény nélkül is valószínűleg császárral születtek volna meg. Hát igen, sok szerencse is kell egy egészséges ikres (hüvelyi) szüléshez. Az “A” baba (az az “A” aki közelebb fekszik a kijárathoz), Gerdánk, szegény, elég összenyomorított helyzetben volt már a pocakban, szóval neki biztos, hogy jó volt, hogy a tesója nem ugrált a fején többet. Nehezen is vették ki, de nem volt végül semmi komplikáció. “B” babánk, Olivia hozzá képest sima ügy volt. 1620 és 1650 grammal születtek, ami nagyon szép méret.
“AJJAJ”
A császár egy nagyon komoly hasi műtét, amin bárki bármit mond, jobb nem átesni. Persze, amikor tényleg indokolt az más. Nekem 12 hónap elteltével 2 volt ugye, ezért a komplikációk esélye is magasabb volt.
Dolgok amiket nem akarsz hallani egy műtét közben, de én hallottam: “Ajjaj” – és a következő pillanatban már égették is a vérző ereket, éreztem a szagát……… Éreztem a rángatást, feszítést, emlékszem a hidegre. Jelen akartam lenni és jelen is voltam végig, és ezt egyáltalán nem bántam meg, bíztam az orvosokban. De többet nem szeretném átélni.
Aki szerint a császár a “könnyebb út”, az elmehet a picsába.
Találkozások
Nagyjából ¾ órát tartott a műtét, mire a babák kiemelése után összevarrtak minden réteget a hasamban. Aztán 2 órát töltöttem az őrzőben, ahol találkoztam végre a férjemmel, aki tényleg csak 1 perccel maradt le a szülésről, de annyi ember és akkora sürgés-forgás volt a műtőben, hogy valószínűleg úgysem látott volna semmi érdemit. A lányokat viszont meglátogathatta és már fotókat is tudott nekem mutatni róluk, amikor visszajött a PIC-ről.
Még az őrzőben feküdtem, amikor 2 nővér jött hozzám és segítettek anyatejet fejni, hogy a kislányok pocakjába ez legyen az első dolog, ami bejut. Szerintem ez fantasztikus dolog, nagyon boldog voltam, hogy ezt ennyire fontosnak tartják ott bent.
Aztán jött a hasnyomkodás, ami egy igazi rémálom volt úgy fájt, és egy párszor túl kellett rajta esni a műtét utáni órákban.
A szokásos 8 órás fekvést írták elő. Este 10 volt már mire felkelhettem és lehetőségem volt átmenni a lányokhoz. Bár korábban azt ígérték, kapok egy tolókocsit és segítenek, ebből semmi nem lett. Minden centiméterért megküzdve lépegettem át a friss sebemmel a PIC-re, hogy találkozhassak az apróságokkal.
Azt a pillanatot soha nem felejtem el.
Gerda és Olivia, Honvédkórház PIC
0 hozzászólás