A szöget nagyon a fején találta Bolla Viki mai posztja az anyaságról “A boldog anyáknak” címmel.
Így most – bár az előző éjszaka 1 óránál többet nem tudtam egy huzamban aludni és már leesik a fejem a fáradtságtól – mégis, gyorsan én is írok erre egy bejegyzést, nem válaszként, hanem adalékként inkább.
Merthogy alapvetően egyetértek a cikk mondanivalójával.
Én is éreztem már egy-egy hasonló, az anyaságot folyamatosan szarkasztikusan beállított cikk vagy épp komplett instagram feed láttán furán. Mert az egyoldalúság, a túlzás sohasem egészséges. Átmenetileg oké, de az állandó szarkazmus, amihez valaki a saját gyereke neveléséhez viszonyul, számomra gyanús. Vikihez hasonlóan én is megkérdeztem ilyenkor, hogy “biztos kellett neki a gyerek?!”.
Mindazonáltal azt is gondolom, hogy VÉGRE olyan időket élünk, hogy az anyaság már nem csupán a boldog babaillat, hanem VÉGRE egyre többen ki merik mondani, ha mocskosul fáradtak, ha rohadtul elegük van, és ha IGEN, nehezen viselik a monotonitást, ami a gyerekneveléssel jár. Mert azzal jár. Szóval továbbgondolva az előzőeket: a szarkazmus egy legitim megküzdési stratégia is lehet ezzel a tényleg embertpróbáló helyzettel, és ha mi ezzel nem tudunk azonosulni, akkor a legegyszerűbb továbblépni rajta.
Őszinte leszek: irigykedem. Meg nem is. Túl vagyok már az irigységen, amit a látszólag boldog anyák iránt éreztem. Sokszor mardosott a lelkiismeret, hogy a 3 pici mellett miért csak a terheket éreztem folyamatosan hónapokig, és miért volt olyan nehéz a jó pillanatokra koncentrálni. Oké, speciális helyzet a mienk, mert 12 hó különbség van az ikreink és a “nagyfiunk” között. Rohadt nehéz helyzet. Ezért a legjobb dolog, amit tehettünk, hogy a realitás talaján maradtunk. Nem vetem Viki szemére, hogy egy gyerekkel milyen könnyű, pedig mi ezt megéltük, hogy azt éreztük, hogy eggyel milyen könnyű volt, hárommal meg milyen kurva nehéz és biztos velünk van a baj. Pláne, amikor találkoztam egy 7! gyerekes anyával, többszörös ikrekkel, aki teljesen oké volt az életével és a legnagyobb boldogság volt számára a sok gyerek. Meg olyannal is összefutottam facebook csoportban, akinél hasonlóan kicsi volt a korkülönbség, és ő nagy boldogsággal tudott írni erről az egészről. Persze, tudom facebook, mindenki azt vetít, amit akar, de attól még az érzésekkel, amiket okoznak az ott olvasottak, meg kell dolgoznunk.
Szóval arra jutottunk, hogy maradjunk a realitás talaján: amíg az apró örömöket meg tudom élni (márpedig ezeket szerencsére mindig meg tudtam), addig minden oké, jönnek majd a nagyobb örömök és a hosszabb jó időszakok. Meg hogy mindenki tudja, hogy neki mennyi gyerek az elég, mi az, amivel még képes elbírni úgy, hogy közben megmarad olyan embernek, aki testileg-lelkileg is képes táplálni a gyerekeit, megbirkózni a nevelési feladatokkal, a váratlan helyzetekkel és képes kilépni a saját komfortzónájából, ha megkívánja egy szituáció.
Ne legyen DIVAT szarul érezni magunkat és az anyaságot egy katasztrofálisan rossz dolognak beállítani, mert ez nem egészséges. De jó, hogy vége azoknak az időknek, amikor csak a jó dolgokat volt szabad említeni. Járjatok nyitott szemmel és lássátok meg, hogy az anyaság is olyan, mint bármi más az életben: nem fekete-fehér, hanem ezer színű, mint mi magunk.
Ami a lényeg szerintem, ha már erről a fontos témáról beszélünk, és ezt Viki is leírta: az előítéletmentesség, és a segítség, a támogatás felajánlása a másik felé. Hogy ha valaki tényleg annyira szarul érzi magát az anyai szerepben, az megkaphassa mindazt a támogatást, amire szüksége van ahhoz, hogy ezt a feladatot úgy láthassa el, hogy abban megtalálja a saját boldogságát is.
Anyák, legyetek boldogok! Legyen ez egy emlékeztető arra, hogyha az önsajnálat közepén az egészet a fenébe kívánjátok, hogy bizony van más út is, és meg tudod találni a módját annak, hogy kiegyensúlyozott és boldog lehess az anyai szerepedben.
Mert ez a legfontosabb szerep az életünkben, és mindaz, amit mi adni tudunk, az a gyerekeinket egész életükben el fogja kísérni, amíg csak élnek.
