Egyszer vékony voltam

Akik követik a történetem, azok tudják, a többieknek pedig elmondom: több mint 3 évvel ezelőtt váltottam életmódot, 70 kg-ról indultam akkor. A 154 cm-emhez képest ez elég sok volt. Tudtam, hogy nem jó úton jártam, egészségtelenül éltem, tudtam, hogy változtatnom kell. Több mint 3 éve belevágtam az életmódváltásba és igen hamar sikerrel is jártam, átmeneti eredmények helyett, tartós változást sikerült elérnem.

Egy dolog nem sikerült viszont soha: arányaiban vékonyra fogyni. Olyan igazán karcsúra. Aminek reményében sokan elkezdenek lefogyni. Ami az én magasságomhoz nagyjából 52-54 kg körül körvonalazódna (attól függetlenül, hogy épp mennyire vagyok izmos vagy sem, hiszen tudjuk, hogy az izom térfogata kisebb mint a zsíré, így ugyanannyi testtömeg mellett lehet valaki vékonyabb, ha izmos)

Akkor még nem tudtam, hogy az 55,5-56 kg körüli platómhoz (2013 nyara, 2014 tavasza) nem csak a módszereim vagy akár a kitartásom, következetességem esetleges hiánya vezetett, hanem más is. Idén autoimmun pajzsmirigy gyulladást, Hashimoto-t, diagnosztizáltak nálam, illetve pajzsmirigy-alulműködést. Ez olyan hormonális megborulás a szervezetemben, ami gyakorlatilag minden élettani folyamatomra hatással van: így többek között az emésztésre, fogyásra való képességre (de legalább hízni kurva könnyű:D), energiaszintemre, a hajam vagy éppen a bőröm állapotára – csak hogy egy néhányat említsek. Valószínűleg már hosszú évek óta élhettem ebben az állapotban, így amit az életmódváltással ki tudtam hozni magamból, azt vélhetően maximálisan teljesítettem és a platóm ezt az autoimmun/pajzsmirigy alulműködéses állapotomat is jelezte már. Sokszor megfogalmaztam egyébként, hogy nagyjából 56-58 kg között ingadozva, nagyon kényelmes egyensúlyi állapotban van a testem. Fejlődik az izomzatom, az erőm, van energiám. De nem vagyok szálkás. Meg nem vagyok vékony se. Amúgy nagyon szeretem a testalkatom, meg ami én vagyok, szóval ezt abszolút nem negatívumként mondom 🙂

Egyszer viszont vékony voltam. 2015 február-március környékén, nagyjából 55 kg voltam. A barátnőm meg is dicsért:

“Most úgy nézel ki, mint egy vékony lány!”

Bár tudom, hogy minden jó szándékkal és csupa szeretetből mondta, azért egy ilyen mondattal sokunknak nehéz mit kezdenie. Miért, 2 kg plusszal nem voltam “elég jó”? Úgy nem voltam elég csinos, kedves, szerethető, bájos, szép? Vagy éppen okos, tehetséges és értékes? Miért érdem és dicsérendő vékonynak lenni? Bennem ilyen kérdések fogalmazódtak meg többek között.

Ami a legszomorúbb volt az egészben, hogy ezt az eddigi legkarcsúbb formámat egy dolognak köszönhettem: BETEG voltam. Miután diagnosztizálták a Hashimotot nálam, a lelki sokktól, az ijedségtől a szervezetem is eléggé megreccsent: megfáztam, lázas voltam, hetekig köhögtem. Alig volt étvágyam, nem ettem. Arról nem is beszélve, hogy erőm se volt. Szépen le is fogytam hipp-hopp. Beteg voltam, de legalább végre vékony lehettem, hurrá! Beilleszkedhetek a társadalomba!

hashimoto, erő, egészség, boldogság

Hahaha. Bár vékony voltam, egy valami nem voltam ebben az időszakban: boldog. Leginkább kétségbeesett, kilátástalan, bizonytalan és félelmekkel teli ember voltam. Próbáltam a legjobb tudásom, a megélt tapasztalataim és a megtanult, gödörből kivezető módszereim alapján élni, mégis minden mozdulatomat áthatotta a betegségtudat és a félelem. Igen, vékony voltam, de nem voltam boldog saját magammal, nem volt bennem egyensúly, harmónia és hiányzott belőlem az engem amúgy jellemző életöröm, erő, energia és szenvedély.

Már elkezdtem külső segítséget keresni, de akkor még hátra volt a mélypont. Meg kellett azt is élnem. Rám szakadt a tehetetlenségtől való félelemmel teli valóságom, mások hibáztatásának bántó feleslegessége és a szomorúság. Aztán elmentem coach-hoz, és már a legelső alkalommal megélt felismerések segítettek, hogy kijöhessek a mélypontról. Az 5 találkozás között eltelt időszakban sikerült is magamat minden szinten helyre ráznom: megdolgoztam azért, hogy a 3 hónap végére újra önmagam lehessek, kerek egész.

Elkezdtem másként tekinteni a betegségemre – többé nem tekintem már betegségnek. Bár izmos vagyok és volna mit megmutatni szálkásan a testemen, a Hashimotoval való megbarátkozásom és a saját magammal való megbékélésem egyik fontos hozadéka az lett, hogy rájöttem: sokkal jobban teszem, ha nem stresszelem a szervezetem azzal, hogy újra lefogyjak arra a szintre, hogy ismét “vékonynak” mondhassam magam. Ha a szervezetem képes rá, akkor ez úgyis meg fog magától történni. Ha fejben ott leszek, hogy szükségesnek érzek egy szigorú diétát, akkor úgy is megfog érni bennem ez a dolog és képes leszek végig is csinálni. Az életmódváltásom óta eltelt 3 évben folyamatosan nyomás alatt volt a testem: bár nagyon sokszor pihentem és hagytam magam “élni”, mégis, az idő nagyobb részében vékonyabb akartam lenni. A Hashimotoval való megbarátkozással ezt a magam felé támasztott nyomást, elvárást is le tudtam tenni. Az én testemnek is szüksége van pihenésre, hosszabb pihenésre. Márpedig ez fejben kezdődik: nem nyomaszthatom magam nap mint nap azzal a gondolattal, hogy nem vagyok elég vékony. Félve kérdezem: hány olvasónak ismerős ez, fiúk-lányok? Többünknek, mint kéne, ebben biztos vagyok.

Mióta így gondolkodom, a sporttal kapcsolatos hozzáállásom is változott: végre az örömről, a jó ízű munkáról szól számomra a dolog, mindenfajta teljesítménykényszer nélkül. Nem akarok visszahízni, ki akarna? De nem fogom feleslegesen terhelni magam olyan dologgal, ami az én adottságaim, a hormonális rendszerem, a pajzsmirigyem terheltsége mellett feleslegesen nagy küzdelmet jelent a szervezetemnek.

Ha valaki túlsúlyos, az hosszú távon rosszabbul járhat. De ennek nem az a másik pólusa, hogy olyan vékonyra kell fogyj, mint a címlaplányok. Mert nem csak az a jó, aki vékony. Megbékélek a zsírpárnákkal, narancsbőrrel, a hurkácskákkal, a puha fedőréteggel, ami mind fedi, óvja és védi azt az izmos és erős testet, amim van és amiért annyit dolgoztam, mert az én boldogságom nem múlhat azon, hogy ilyen baromságokon stresszeljek! Szeretem magam és ez a lényeg 🙂

Meg kell találnunk a saját magunk egyensúlyát, én ebben hiszek.