3 héttel ezelőtt, egy nagyon mély beszélgetésben volt részem egy nővel, aki azért keresett fel, mert úgy érezte, hogy élete jelen szakaszában olyan horderejű változásra van szüksége, amire már régóta vágyott, de még nem érezte magában az erőt idáig, hogy ezt véghez is vigye. Rengeteg dolgot érintettünk a beszélgetésünk során (életmód, félelmek, nehézségek, lehetőségek, vágyak, rengeteg múltbéli tapasztalat), és viszonylag sokat meséltem a saját történetemről én is.

Beszélgetésünk egy pontján azt mondtam a másik félnek: kérdezhetek egy nehezet? Igennel felelt.

Szereted magad?

Nagy sóhaj, majd egy őszinte válasz érkezett. Ez kettőnk között marad.

Majd visszakérdezett: te szereted magad?

A kérdésére olyan dolgokat mondtam ki neki válaszul, amiket még korábban soha.

Ezt pedig veletek is szeretném megosztani.

Szeretem magam?

Szóval azt válaszoltam, hogy igen, én szeretem magamat. Valahogy úgy érzem, mindig is szerettem magam. Úgy érzem, hogy sose volt kérdés számomra, hogy szeretem-e magamat.

De épp ez volt az, ami engem a húszas éveim alatt szépen lassan belevitt például az elhízásba. Mert hát a tükörben én mindig szerethetőnek láttam magam – egy olyan lánynak, aki bár nem feltétlenül élt abban a testben, ami azt tükrözte volna, aki ő valójában -, de elfogadtam magam mindennel együtt – így végül is a változtatás (fogyás) igénye fel sem merült igazából. Panaszkodni azt bezzeg tudtam, hogy milyen borzalmasak a fények a próbafülkékben és mennyire rosszak a ruhák. (Amúgy tényleg azok… Itt most csak arra reflektálok, hogy magamban sose kerestem a változtatás lehetőségét, mindig csak másokat hibáztattam, ami viszont gáz.)

Szóval a testemhez mindig is úgy viszonyultam, hogy eleinte még nehezen (sok sírós jelenetet képzelj ide, hogy “miért pont én?!”), de azért elfogadtam annak változékonyságát (hízását), meg egyszerűen a biológiai-genetikai valóját. Az egész egyébként abból is fakadt, hogy semmi tudásom nem volt arról, hogy milyen lehetőségeim vannak a változtatásra, egy-két sikertelen fogyási kísérlet egyszer-egyszer befigyelt, de zéró tudatosság volt benne, nulla önreflexióval.

Szóval igen, szerettem magam mindig is – viszont az az igazság, hogy nem igazán törődtem magammal, pláne nem az egészségemmel.

A szeretetemet valójában sosem (évekig nem) fejeztem ki magam felé, mert annyira elnyomtak mindent a félelmeim. Sosem adtam igazán teret magamnak, mindig a megfelelni akarást választottam és folyton másokat helyeztem előtérbe.

Mióta életmódot váltottam 6 éve, és ahova ez a váltás aztán 2 évvel később elvezetett, azóta mondhatom igazán, hogy SZERETEM MAGAMAT!

Mert törődök magammal. Mert törődök az egészségemmel, a testi-lelki jóllétemmel.

Szeretem magam, törődök magammal

Sokkal tudatosabban állok hozzá az egész élethez.

Sok lépést tettem azért, hogy megtudjam, mi is az, ami igazán jó nekem és ez az, ami által meg tudom élni ezt a szeretetet.

A sportnak volt az egyik legnagyobb szerepe abban számomra, hogy megismertem a testem jelzéseit, így aztán a saját magam felé irányuló szeretetnyelvemet, és ezt a tudást a gyakorlatban is alkalmazom. Megtanultam mi az, ami jól esik, mi az, amitől jól érzem magam, mi az, ami épít, mi az, ami segít a nehéz helyzetekben, stb. Megtanultam mik azok a módszerek, amik működnek és mi az, amire nem érdemes sem időt, sem energiát szánni. Erről majd készítek egy videót YouTube-ra, hogy bővebben ki tudjam nektek fejteni.

Valójában ez az igazi ÉLŐ szeretet számomra. Ami megkülönbözteti az egészet a puszta elfogadástól, az “ez van”-tól. Mindennek pedig az alapja az őszinteség, amit végre felvállaltam magamért.