Egy hétvége a Heim Pál kórházban – ezt tanultam belőle

A Heim Pál kórház vendégei voltunk Erikkel a múlt hétvégén, ahol 2 éjszakát töltöttünk bent.

Szegénykém lebetegedett péntek estére, szombat délutánra pedig már annyira nem volt jól minden pihenés ellenére, hogy úgy döntöttünk, hogy beviszem az ügyeletre, hogy lássa orvos (láz, erős köhögés, könnyezés voltak a tünetei).

Este 6-ra értünk be, szerencsére hamar behívtak minket. A köhögést hallván egyből kapott egy kúpot krupp ellen. Aztán átkísértek egy másik szobába inhalálni, majd kérték, hogy picit várjunk, amíg hat a gyógyszer, levegőzzünk. Végül még röntgenre is átküldtek. Annyira kis ügyes volt, ahogy végigcsinált mindent, irtó büszke voltam rá!

Közben csepegtette az ügyeletes orvos, hogy lehet, hogy ebből kórházi tartózkodás lesz (a röntgenen láttak valamit), ami ellen minden porcikám tiltakozott. Az ikrek születése körüli trauma még mindig él bennem, nem akartam kórházat látni belülről megint.

Közben a kisfiam egyre többször mondogatta, hogy menjünk haza, én meg próbáltam tartani benne a lelket azzal, hogy megnézzük még a játszóteret ott az udvarban, meg beszélünk még a doktornénivel, stb. Aztán mikor közölte a doktornő, hogy beutalja a kórházba, hát én is elsírtam magam. Szegényem könyörgött, hogy menjünk haza, én meg próbáltam mindkettőnket vigasztalni, hogy maradnunk kell, mert “vendégül látnak minket”, hogy segítsenek meggyógyulni. Próbáltam erős lenni, de én is sírtam közben… Olyan fájdalmas momentum volt, amire anélkül is emlékezni fogok, hogy közben fényképet csináltam volna magunkról az okostelefonnal…..

Hogy gyűlölöm a kórházakat.

Megkaptuk a papírokat, aztán átsétáltunk a másik épületbe, fel az osztályra. Ott aztán újabb vizsgálatok… Na meg a vérvétel, ami egy kínzásba ment át, miután szegénykém semmit nem ivott délután és alig tudták levenni azt a keveset, amit kellett. Ilyeneken járt közben az eszem, hogy most a méhecskékre kenjük a tűszúrások fájdalmát vagy inkább hagyjuk a francba a mellébeszélést és beszéljünk vérvételről.. Nem tudom melyik kisebb trauma hosszú távon. Borzasztó volt átélni neki… meg nekem is. Végül kapott 2 matricát, ami az elszenvedett fájdalmakhoz képest elég nevetséges kompenzálásnak tűnt számomra, de ő szerencsére örült neki. Édesem.

Persze semmi cuccunk meg kajánk stb. nem volt (a kórházi kaját amúgy is egy másik épületben lehet átvenni, ahova gyereket nem lehet vinni…), és mire az ikrekkel otthon maradt férjem segítséget kapott a szüleitől, hogy be tudjon jönni 2 telepakolt szatyorral, mert hát #magyaregészségügy, már este 10 is elmúlt. 2 ágyas szobában kaptunk helyet, és Erik ágya mellett egy totál retro kihúzhatós fotelágy volt számomra biztosítva, amin legalább mindketten elfértünk, így azon aludtunk együtt.

Gyógyszert ezután már nem is kapott, a láza is lement, másnap csak szemcseppeztünk meg inhaláltunk. Ahogy telt az idő, egyre jobban is lett. Leginkább a pihenés használt neki. Nekem meg jó volt kettesben lenni vele ilyen sokat.

Bár még sose adtam a kezébe telefont, hogy azon nézzen mesét vagy játsszon, most a hosszú, várakozással töltött órákat így tudtuk a legjobban eltölteni. Az, hogy az okostelefon meg a mesenézés “hipnotizálja” a gyereket, hétköznap és nagy mennyiségben nem jó, de ebben a környezetben jól jött, legalább ki tudott kapcsolni.

Napközben a férjem is be tudott hozzánk jönni és sokat segített Eriknek meg nekem is a jelenléte. Szerencsénk volt az idővel is, ki tudtunk menni a kertbe sétálni. Meg sorompót nézni meg madárkákat. Bent meg lifteztünk, meg akváriumot nézegettünk, meg anyának kávét vettünk automatából, és sok időt töltöttünk a játszószobában is. Délután pedig még a szüleim is bejöttek, ami az én lelkemnek tett jót, így tudtam miből merítkezni Erik támogatásához, mert hát rettentően megviselte, hogy nem mehetett haza.

A SOTE épülete a kórház udvarából

Haza akarok menni!

Hihetetlenül okosan viselkedett egyébként, és megértette, hogy akkor mehet haza hamar, ha elvégzi azt, ami az ő dolga: szépen inhalál és a szemcseppezést is ügyesen viseli. Így is tett.

Igazi csapatmunka volt a mienk, mert pünkösd hétfőn meg nekem kellett odatenni magam azért, hogy hazamehessünk.

Kb 3x jeleztem bent, hogy várjuk a vizsgálatot, mert Erik előző estére látványosan jobban lett, a köhögése is szépen felszakadozott és alig-alig jelentkezett már, szóval semmi nem indokolta, hogy bent maradjunk egy perccel is tovább. Azt mondták zajlik a vizit, a mi szobánkig viszont nem jutott el a doktornő soha. Betegtársakat hasonló körülményekkel már órákkal korábban hazaengedték, ezért vártam. Amíg végül nagyjából ötödször kértem, hogy akkor legyen már valami, mert haza akarunk menni, azt a választ kaptam, hogy este 6-ig biztosan ránéz valaki a gyerekre. Mondom az nem lesz jó, mert mi haza akarunk menni. Ők meg úgy voltak vele, hogy nem akartak engedni minket a javuló eredmények ellenére, de ezt elfelejtették közölni velem, csak hagyták, hogy éljek abban a hitemben, hogy majd emberi időben sor kerül a vizsgálatra. Köszi. Na mindenesetre végül délután fél 2 körül jött az orvos, megvizsgálta Eriket és jóváhagyta, hogy hazamenjünk. Ez volt az én harcom, amit megvívtam.

Mondtam már, hogy utálom a kórházakat? Nagyon nehezen élem meg ezt a szétszakítottságot. Meg látni, hogy a szomszéd szobában zokog egy apuka egy üres ágy mellett. Látni a pár hetes babákat betegen, és hasonlók. Mindemellett persze rengeteg kedvességben is volt részünk és persze mindenki csak segíteni akart.

Végre itthon… és a lényeg.

Aztán az elkövetkezendő napokban próbáltuk ezen a traumán túltenni magunkat, ami nem csak Eriket és engem, de a kislányokat és persze a férjemet is megviselte. Jó néhány nap kellett, mire helyrebillent a lelki egyensúlyunk és persze eleget tudtunk pihenni ahhoz, hogy testileg is jól legyünk, mert hát a kórházban pl. aludni sem lehet jól. Az edzést is skippeltem majd egy hétig, de ez így normális ilyenkor. A telefonos mesenézésről is fokozatosan “jöttünk le”, de most már ez is oké, nem kéri egyáltalán, csak következetesnek kell lenni.

Azért is írtam múltkor Facebookon, hogy szar marketinges vagyok, mert amikor ilyen események zajlanak az életünkben, akkor maximálisan a befelé figyelés, az összetartás az, amire koncentrálni tudok (és kell), és ilyenkor nem megy se az instagram, se a facebook… csak egyszerűen eltűnök. De azt gondolom, hogy ez így van jól. Mert mindig az a legfontosabb, ami a való életben zajlik, nem pedig az, amit mutatunk róla. Most, hogy már jobban lettünk, és időt is, energiát is tudok rá szánni, persze szívesen elmeséltem, mert hát nekem is jót tett, hogy kiírhattam magamból.

Ezért sem rakok fel fényképet a bent töltött napokról, mert számomra ez túl intim. Eladhatnám ezt a posztot a beteg kisfiam fényképével, de nincs hozzá kedvem.

Sőt tudjátok mit?

Azt már meg sem említem, hogy a kaja pocsék volt, és ellopták a telefontöltőmet fél órával azután, hogy hazajöttünk. Ezen túlteszem magam.

Igazából, bassza meg, arról kéne beszélni, hogy én megvigasztalom a kisfiamat, hogy nem mehetünk haza, mert szeretnének segíteni a doktornénik, hogy meggyógyuljon, de amikor sírva azt mondom, hogy “Most sajnos nem mehetünk haza”, akkor legalább tudom, hogy mi tudunk hova hazamenni. Nem pedig a házunkat bombázták le, és egy szál semmiben kell elinduljak egy másik országba egy új élet reményében, hogy egyáltalán éljek. Az az igazán kurvára kemény szerintem, és el sem tudom képzelni, milyen lehet azt átélni szülőként.

Meg hogy mi “csak” egy vírusfertőzéssel voltunk bent “csak” 2 éjszakát, nem pedig…. Na de ezt már nem is folytatom.

Arra tanított ez a helyzet engem, hogy hálásnak kell lennem mindenért, amink csak van.

Életre edzelek!