Lelövöm a poént: semmi. Na jó. A valóság ennél persze árnyaltabb. Nagyon is sok minden történt. De ami biztos, hogy nem maradtam le semmiről az elmúlt 1 évben, amíg nem edzettem. 

Félsz attól, hogy kihagyj egy edzést? Félsz attól, hogy mi lesz a testeddel, ha nem edzel? Akkor tarts velem, mesélek egy kicsit.

A döntés: abbahagytam az edzést

Ez az egész 1 éves út egy döntéssel kezdődött, mégpedig azzal a döntéssel, hogy a saját mentális egészségem megőrzése érdekében abba KELL hagynom az edzést. Hosszú bejegyzést írtam anno a facebook-ra arról, hogy mi történt velem, miért kell pihenőre mennem gyakorlatilag mindenből.

Vicces, de tényleg így van: elvégeztem az edzőképzést, aztán abbahagytam saját magam edzését. Bátor döntés a részemről.

Az edzőképzést a lehető legkomolyabban vettem, szerettem volna megfelelni a legmagasabb követelményeknek, de a körülmények (3 gyerek :D) újfent túlnőttek rajtam, és sikerrel zártam ugyan a vizsgát, de a felhőtlenség érzését nem kaptam mellé ajándékba. Csalódottsággal együtt éltem meg a dolgot. 

Tele voltam szorongással, amik áthatották a mindennapjaimat, és úgy éreztem, hogy a leghelyesebb út, ha abbahagyok mindent, amiben ezt a szorongást tapasztalom és elindulok a lelkem gyógyítása felé, ezt helyezem a prioritási listám első helyére. Hogy miért voltam tele szorongással, ez még a mai napig is foglalkoztat. Anyai szerepem megélése, a nagycsaládos léttel járó magas stressz szint, a magány, családi konfliktusok, a szűk élettér és persze egyéb lelki témák mind benne vannak, ezeket most nem részletezném. Terápiára jártam, hogy ezeket kibogozzam, illetve foglalkozom ezzel a kérdéssel a mai napig is, hogy gyógyulni tudjak.

Mindenesetre a sport éppúgy benne volt a szorongásaimmal érintett tevékenységeimben. Újra kellett definiálnom mindazt, ahogyan a sportba beleteszem magamat testileg és lelkileg. Szeretni akartam a súlyzós edzést, ami átformálta az életem, és újra élvezni a mozgást.

Próbálkozásaim, hogy újra kezdjem

Nem igaz, hogy egyszer sem edzettem ebben az 1 évben. Pár hetes szünetek után mindig megpróbáltam a “nagy újrakezdést”, aztán ezekből lettek csak “sima újrakezdés” próbálkozások, mivel hamar rájöttem, hogy ez az egészséges visszatalálás nem fog egykönnyen menni. 

Ahogy életem minden egyéb területén is, az edzésben is kísérletezni kezdtem, hogy mennyi és milyen mozgás is esik jól.

Elköltöztünk év elején végre a családi házunkba, így ezzel egy hatalmas feladatcsomagot is kaptunk, hogy az új életünkre ezen az új helyen berendezkedjünk. Ezek a feladatok pedig nagyon sokáig nagyobb prioritást élveztek, mint saját magunk.

Fizikai munkából nem volt hiány, így sokáig aktív is voltam, illetve vagyok is. Több köbméter kavicsot lapátoltam, hogy ne a sárban kelljen közlekednünk, betonoztam együtt a férjemmel, segítettem neki a kerti házat építeni, festettem, ástam, kertészkedtem – ez csak néhány feladat a sokból. Meg persze fel-alá futkostam ügyeket intézni. Plusz hát ugye itt van a 3 kisgyerekünk, akiknek az ellátása ALAPJÁRATON minden energiánkat kiveszi belőlünk, annyira aktívak.

Egészségtudatos emberként persze mindig bennem volt, hogy most már “illene” edzeni rendszeresen – de egyensúlytudatos emberként tudtam azt is, hogy rossz érzésekkel úgysem fog menni. Ez most nem a “kötelező”-nek az ideje, hanem annak a felfedezése és kimunkálása, hogy mi és hogyan is tud fenntarthatóan működni nálunk.

Tudatosan időt adtam magamnak arra, hogy újra rátaláljak az edzéssel való kapcsolatomra. 

Örültem minden olyan edzésnek, ami jó érzéssel töltött el, és fokozatosan adtam teret azoknak a típusú edzéseknek, amikor a “nincs kedvem” állapotból indultam neki és úgy fordítottam át edzés végére örömtelivé a lelkiállapotomat. Valószínűleg már neked is volt részed ilyenben. Ezek ugyanis nehéz edzések, főleg fejben, ezt mindenki tudja, aki csinálta már. Élvezetes a jó végeredmény, persze, de én most nem ilyenekre akartam építeni a sporttevékenységemet, ezért nem engedtem ezeknek túl sok teret. Tudatosan azokat az edzéseket akartam csinálni, amik könnyen indulnak és nem terhelnek túl.

Ehhez igazítottam a gyakorlataim terhelését, a választott feladatokat és az edzés hosszát is.

Úgy edzettem, ahogy jól esett

Úgy edzettem, ahogy jól esett

Minimalizmus az edzésben – működik!

Kezdem az utóbbival: mivel hosszú kihagyásból akartam újrakezdeni, ezért kifejezetten rövid, 10-15 perces edzéseket kezdtem el rendszeresíteni ÉS vállon veregetni magam azért, ha megcsináltam őket.

Mivel nem teljesítménykényszer hajtott, hanem az egészséges kapcsolat kialakítása a sporttal, bátran és jó kedvvel tudtam ennyit mindig csinálni, mert soha nem léptem túl egy bizonyos határt.

Az új lakóhellyel együtt úgy döntöttünk, hogy itthon csináljuk meg a saját edzőtermünket a kerti kisházunkban, ez viszont sok idő volt, mire ki tudott alakulni. Fokozatosan szereztünk be eszközöket (állvány, rúd, tárcsák, pad), illetve hetek fáradtságos munkája volt az is (amiben oroszlánrésze a férjemnek volt), hogy a kis ház épüljön és alkalmassá váljon az edzésre. Természetesen ezek csak kifogások arra, hogy miért is nem edzettem ettől függetlenül :), de ez egy ilyen út volt és kész.

Tudtam, hogy nem maradok le semmiről. 

Idővel növelni kezdtem az edzéseim hosszát és intenzitását is. Ezzel párhuzamosan bővült itthon az eszközparkunk. Elkészült az edző platformunk, ahova véglegesíteni tudtuk végre a rack-et, ahol guggolni és fekvenyomni is tudunk már. 

A guggolásokat (barbellel) újrakezdeni, pedig számomra egyet jelentett azzal, hogy újra élvezhettem az erőgyakorlatokat, a nehéz ismétléseket.

Mindvégig a testemre hallgattam a gyakorlataim megválasztásánál. Emiatt például rudas felhúzást hetekig nem is csináltam. Na de amikor úgy éreztem, hogy eljött az ideje, akkor meg jó erőben is voltam hozzá és élvezni tudtam az egészet! Örülök, hogy kivártam.

Mivel lassan és apró lépésekkel jutottam idáig, végül könnyen ment az átállás az igazi erőt próbáló edzésekre, amik most már egyre keményebb munkát jelentenek számomra, és amit így örömmel is csinálok.

Vissza az erőedzésekhez!

Vissza az erőedzésekhez!

A testem? Változott, persze.

Agglomerációban élő családként, sajnos az autó a fenekünkhöz nőtt. Az elmúlt közel 1 év alatt ez már kiderült, hogy alapvetően mozgáshiányos ebben a formában az életünk, akármennyi nagyszabású fizikai munkát kell időről időre megcsinálnunk. A hétköznapok másként telnek.

Szóval az, hogy sokat ülünk egy elég komoly probléma forrása tud lenni számunkra hosszú távon, ezért foglalkoznunk kell azzal, hogy mennyit és hogyan mozgunk, még pedig olyan szinten, hogy a heti 3 edzésen is túlmutasson ez a dolog számunkra. Valójában ez még fontosabb is annál, minthogy edzünk-e hetente 3x.

A sok hónap kihagyása természetesen meglátszik rajtam, de ezzel semmi baj nincs. Mert nem az számít, hogy mit mond a mérleg (a mienk mondjuk elromlott, úgyhogy fogalmam sincs hány kiló vagyok), és az sem számít, hogy mi látszik a tükörben. Vagy hogy mit gondolunk arról, hogy mi látszik. 

Az számít, hogy hogyan érezzük magunkat legbelül. Számomra legalábbis ez volt mindvégig a hajtóerő.

Nem edzettem 1 évig, és ez történt velem

Néha egy talpalatnyi hely és egy kis idő is elég

Hogy találtam vissza az edzéshez és akkor most hogyan tovább?

Ha elolvastad a bejegyzést, akkor most már tudod: apró lépésekkel, fokozatosan és kizárólag arra figyelve, hogy mi esik számomra jól. Az, hogy ennyi időbe, azaz nagyjából 1 évbe telt újra visszatalálni a rendszeres edzésekhez félig tudatos, félig pedig véletlen. Nem nyomasztottam magam határidővel, de egy új életre berendezkedni, pláne nagycsaládosként, sok időbe telik. Megengedtem magamnak az egész folyamatot, és ez benne a legjobb. 

Aztán a rendszeres edzés elkezdett önműködővé válni.

Motivál az, hogy az edzéshez való visszatérés azonnal elkezdte megkönnyíteni az életemet. Hogy a kartonnyi tej bepakolása a kocsiba nem tétel.

Hogy ha a 2 kislányom a karomba kéredzkedik, akkor nem hezitálok.

Ha szaladni kell utánuk, akkor megteszem.

Alapvetően sokkal könnyebbé vált minden egyéb mozgás újra, és számomra ez az, ami a legtöbbet jelenti.

Várom, hogy újra erősödjek tovább és élvezzem ezt az egész utat, amit bejárok.

Akkor tudtam, hogy megérett ez a folyamat, amikor az egyik edzés végén belém hasított a gondolat: indulni szeretnék egy erőemelő versenyen! (Hallod, Zsolt?!) De már nem az számít, hogy tényleg indulok-e és nyerek-e, vagy hogy megfelelek-e, hanem, hogy mennyi jó érzéssel járt már maga a gondolat is!

Mert ebből tudom, hogy jó úton járok. Jó úton járok, hogy ne csak a saját magam testéért legyek felelős, hanem, hogy végre edzőként (talán veled is) dolgozhassak.

Köszönöm, hogy velem tartottál!

Életre edzelek!

Anna

***

Szívesen beszélgetnél erről a témáról? A Facebook csoportban várunk szeretettel!

Facebook.com/nemesnagyanna

Instagram.com/nemesnagyanna