Nehezen indult a reggel, a fél 6-os ébresztő kicsit bezavart az alvási ciklusomba, a szokásosnál is álmosabb voltam. Egy kávé, egy fél adag fehérjeturmix és egy koffein tabletta volt az edzés előtti adagom, bár gondolkozom azon, hogy beruházok valami komplexebb pörgetőre is a közeljövőben. A teremben szokás szerint nagyon meleg volt és állt a párás levegő, de bekapcsoltam a zenét és az segített kicsit felpörögni, össze tudtam magam kapni. Éreztem az erőt magamban, pozitív voltam és lelkes 🙂
Speed guggolással kezdtem, 6 gyors sorozatot nyomtam le 52,5 kg-val, bár lehet, hogy 7 sorozat lett belőle, kicsit elvesztettem a fonalat :)) Jól ment, nem volt problémám vele.
Aztán jött a deadlift, amitől “féltem”, már előző nap is ráparáztam, ugyanis a deadlift most az a gyakorlat, ami a legnehezebben megy, nem ebben fejlődök most a legjobban, bár inkább mentális mint fizikai gátjaim vannak már megint (ez általában a guggolásnál szokott nálam jellemző lenni egyébként).
Bemelegítettem 60, 70 majd pedig 75 kilóval, ami után kezdődött a munkasorozatom: 80 kilót kellett volna felhúznom, csupán háromszor, hát íme az eredmény:
2 ismétlés ment és 1 próba, ami már nem sikerült… és talán valamennyire látszik a videón is, hogy deadliftnek én már rég örültem ennyire… 🙂 Hogy miért is?
Ebben az utolsó próbálkozásomban visszanyertem a magamba vetett hitet, mert végre elég bátor és erős voltam fejben, hogy legalább megpróbáljam felhúzni. A múltkorihoz képest, amikor meg sem próbáltam az utolsó ismétlést, számomra ez nagyon nagy siker volt és előrelépés. Fontos lecke ez számomra, amely arról szól, hogy miként lehet megélni egy kvázi “kudarcot”, ami talán kudarc a sport szempontjából (sikertelen kísérlet), de egyértelmű siker számomra: szívben, fejben, lélekben. Eszméletlen sokat adott ez ma reggel nekem.
Van egy pár kérdés az életemben, amiben keresem a fejlődés és előrelépés lehetőségét, de úgy érzem az a bajom, mintha mástól várnám a megoldást, miközben pontosan tisztában vagyok azzal, hogy kizárólag én lehetek az, aki a problémáimat megoldja. Félek, le vagyok fagyva, nem érzem merre kéne induljak és hasonló érzéseim vannak. Ez a ma reggeli deadlift lecke pedig azt mutatta meg, hogy nem szabad félni, meg kell próbálni és bármi is legyen a végeredmény (sikerül-e vagy sem), én épülni fogok általa, és elmondhatom a végén, hogy rajtam nem múlott. Ha most nem, akkor később sikerülni fog.
Mentális-lelki erő és hit. Ezt tapasztaltam meg ma reggel. Ami a legcsodálatosabb pedig és cseresznye a torta habján, hogy a swole-mate-em és egyben soul mate-em a végén odajött és felhúzta azt a 80-ast, mert hát az még benne volt a felpakolt rúdban, ne maradjon benne… 🙂 Ez a törődés és szeretet, amit ez az egy mozdulat jelentett, számomra felbecsülhetetlen értékű és fontosságú. Köszönöm neked Életem:)
Mit tanulok belőle? EZ a lényeg, nem pedig a siker vagy a sikertelenség ténye maga. Az élethez való alapvető hozzáállás kérdése, hogy egy-egy sztoriban, változásban, eseményben a korlátokat látjuk-e vagy képesek vagyunk mindenben a lehetőséget látni. Én erre az utóbbira szavazok. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy én miben hiszek, mi az én hitem. Nagyon egyszerű a válaszom erre: az ÉLET-ben hiszek. Az életben, amely mint tudjuk “mindig utat tör magának”. Ha egy ajtó bezárul, ott mindig fog nyílni új. Ami viszont fontos, hogy ezeket az új ajtókat mi magunk tudjuk csak meglátni és nyitni. Közhelyes szar, de igaz.
Szóval ilyen volt a ma reggeli edzés. Katarzis és eufória, egy újabb lecke magamról. Arról, hogy mennyire éltet engem a folyamatos tanulás, és hogy az edzés felébreszti a testben lévő intelligenciát és sokkal többet tanít, mint amit könyvből valaha is meg lehet tapasztalni. Ösztönös és mélyről jövő tudás ez, más módon pótolhatatlan.
A gondolatok mellett persze ott a kőkemény racionalitás is, hogy sikerült meghúznom/túlfeszítenem egy mozdulat közben a gluteus maximusomat és most járni is alig tudok, eléggé fáj, pihentetnem kell, a pörgetőket is kihagytam ma, csak súlyátpakolást csináltam. Volt ma öröm és boldogság is, például a fogantyún fekvőtámaszozás közben jött egy újabb kis kudarcélmény, mikor a 4. sorozatban a 6. ismétlés nem sikerült. Aztán megpróbáltam másodszor is, és másodszor sem sikerült. Ez volt az a pont, amikor majdnem kicsordult a könnyem, majdnem elsírtam magam. Ezt mondjuk betudom a női hormonoknak, de tény, hogy ez is ma volt 🙂 Aztán mit csináltam? Hát harmadszor is megpróbáltam, minden erőmet összeszedtem és MEGCSINÁLTAM.
A hétfői 40 kilós fekvenyomás, amibe beleb.sztam 3×5 ismétlést nem adott ekkora élményt, mint a mai deadlift, pedig tényleg nagyon élveztem és örültem neki. Ez azért van, mert tudom, hogy a fekvenyomás az a gyakorlat aktuálisan, amiben épp felszállóágban vagyok és megy nekem, mindenféle kétségek nélkül. Ami a csodálatos volt ma reggel, hogy ismét megmutatta magát az, amit szeretek az erőemelésben, amit adni képes nekem és amit ki tudok hozni magamból általa.
 |
| ez az én győzelmem, dicsőségem és glóriám 🙂 |
0 hozzászólás