Az erő: elengedés

Hétfőn nem ment az edzés, szerdán akartam menni edzeni, de végül fontosabb dolog jött közbe, ma reggel viszont végre lementem edzeni. Aggasztott, hogy hétfőn nem ment, hiányzott, hogy szerdán bár készültem, de nem tudtam lemenni, zavart, hogy már megint megszakad egy edzésciklusom. Ezért arra gondoltam, hogy nem baj, ma elkezdem elölről ezt a hetet (3. hét az edzésciklusban), hogy bepótoljam, ami elmaradt, pihentem is, bíztam benne, hogy menni fog.

Jól aludtam, jókedvűen, kipihenten, frissen ébredtem. Okosan akartam csinálni, nem elsietni, ezért fokozatosan kezdtem bemelegíteni a guggoláshoz. Mentek a húzódzkodások is közben. VÉGRE. Csináltam ún. “légzős dead bug” gyakorlatokat is. Aztán ahogy közeledett a munkasorozat súlya, megint kezdtek előjönni bennem a félelmek, hogy minden odafigyelésem és fokozatosságom ellenére nem fog menni. Erre egy nagyon szép szó van: teljesítménykényszer. Ezt éltem meg. Felraktam a 65 kg-ra és a 3. ismétlést már nem tudtam megcsinálni. Ott ültem a földön zokogva. 

El kell fogadnom, hogy nem megy. Csinálom azt, ami megy. Fel kell adnom ezt most így ebben a formában. Elfáradtam, el kell távolodnom ettől az egésztől egy kicsit. A minimum az, hogy vissza kell venni a terhelésből és csak játszásiból kell edzenem, a többi meg, hogy még kevesebb ilyen edzést kell csináljak és egyszerűen más sportot, mozgást kell végezzek (séta, futás, falmászás, úszás, jóga – végtelen a választék :), ha mozgáshiányom támad. Ami viszont úgy érzem, hogy megy: az egészséges étkezési rendszer fenntartása.

Szimbolikája van ennek most az életemben. Én legalábbis így élem meg a dolgot. Le kell dobjak magamról súlyokat, amik terhelnek és el kell távolodjak tőlük. El kell engedjek egy-két fontosat, le kell dobjam magamról a teljesítménykényszert.  

Sokat gondolkozom azon, hogy mi is az erő pontosan. Amikor felemelek 80 kilót, abban egyértelműen tudom azonosítani, hogy mi az erő: felemelni a nehezet, felvállalni a nehéz döntéseket az életben, nekimenni valami fontos feladatnak. Van azonban az éremnek egy másik oldala, és épp ezt élem meg most nehézségként. Erő kell ahhoz, hogy el tudjunk engedni dolgokat. Máskor ez ment könnyen, de kifejezetten nehéz ez nekem most azért, mert kitartó vagyok és szívós, bízom magamban és ezért nehezen vállalom fel, hogy néha nekem is segítségre van szükségem, nehezen is fogadom azt el. Változást akarok, de ez így nem fog menni. 

Az életem egyéb területeinek rendezéséhez el kell engedjem például a sportot, el kell engedjem, hogy az erőemelésben való fejlődés most nem megy. Most szar. Azt hittem jó, jól esik, imádom csinálni, de hiába erőltetem, nem megy. Elfogadom, hogy szar, és meg is élem. Mert az segít megérteni és továbblépni is. Sosem szégyelltem sírni mások előtt. Ahogy ma reggel is ott ültem a földön, jól esett végre, hogy kijött ez a feszültség belőlem. Meg még azóta vagy háromszor sírtam el magam. Pihenésre, levegő- és környezetváltozásra van szükségem. 

Imádom az erőemelést. Épp ezért fáj elengedni most ezt. Amellett, hogy nálam mélypont van, végtelenül boldoggá tesz, hogy a kedvesem épp szárnyal: a héten minden gyakorlatban megdöntötte az egyéni csúcsát. 

Guggolás 1 RM 150 kg @ 75kg BW

Ha valami miatt különleges számomra ez a sport, akkor az például ez: a PR. Az 1 RM. (1 rep max, 1 ismétléses csúcs) Amikor valami annyira különleges, hogy csak 1 van belőle. Azzal a súllyal csak egyszer tudod megcsinálni az ismétlést, megismételhetetlen. Aztán fejlődsz és egyre többet tudsz. Beleborzongok, annyira jó volt ott lenni és látni 🙂 

Nálam most a fejlődés bizonyosan a visszalépésben lesz, nem a csúcsok döntögetésében. Bár egy kicsit szomorú vagyok miatta, de elengedem ezt is.

Az élet ciklikus: az ébredő, virágzó tavasz és a gyümölcsöző nyár után nálam most kurvára beköszöntött az ősz meg a tél egy-két területen. Elfogadom, időt hagyok a dolgoknak, megélem most ezt ebben a formában, mert tudom jól, hogy aztán megint jobb lesz. Teret adok a télnek, hogy aztán jöhessen újból a tavasz. Mert ebben 1000%-ig biztos vagyok, hogy így lesz, mert én ilyen vagyok. 😉 I don’t worry….:)