Erőemelés: az életbe vetett hitem

Vasárnap este hullafáradtan, a sporttársakkal közösen elköltött nem csekély mennyiségű allyoucaneat vacsora után, az élményektől felkavarva, de lassanként megnyugodva jutottam a fenti gondolatra.

Az erőemelés az életbe vetett hitemet adta vissza nekem.
Álljon itt a blogom bizonyítéknak. Meg én.

Az I. Power Builder Kupa igazi jutalomjáték volt. Ajándék tőlem, saját magamnak. A cseresznye a torta habján az volt, hogy még helyezést is sikerült elérnem és egy igazi PWB-s bronzérmet is hazavihettem 🙂

Még 165 nap a következő versenyig.

De előtte azért megpróbálom elmesélni milyen volt a nagy nap. Annyira jellemző, hogy az erőemelés idegrendszeri szinten mennyire megterhelő, hétfő reggel még a szavakat is össze-vissza kevertük mindketten, egész nap nehéz volt gondolkodni picit. Fájtak a tagjaim: leginkább a hátizmomban éreztem izomlázat, ezt követték a karjaim (bicepsz, tricepsz, minden), némi sajgás a mellizom tájékán és végül a fenekem. Ezek a részeim dolgoztak a legtöbbet, úgy tűnik. Hétfő este már egy óvatos hengerezést is beiktattam. Keddre sikerült egy nagyot aludnom és elmúlt a fáradtság is, az izomláz maradt, bár enyhült. Mára már egész jól lettem.

Próbálok a versenyre szorítkozni a beszámolómban, de nehéz, mert nagyon sokat jelent nekem ez az egész.

Az előkészületek

Szóval… a legutolsó hét a verseny előtt úgy alakult, hogy hétfőn egy váratlan ‘mindenből maxolós’ napot kellett lenyomjak, ami akkora sikerélmény volt, hogy leírhatatlan. Persze azért megpróbáltam. Én már ott rohadt büszke voltam magamra. De izgalmas is volt, valódi főpróba, ahol a fekvenyomást kivéve úgy éreztem, hogy van még bennem több. Különösen a deadlift vált izgalmassá, ami nem hogy megcsillantotta, hanem szanaszétreflektorozta a REMÉNYT, hogy idén akár még a régóta vágyott 100 kg-t is felemelhetem. Nagyon gyorsan jött fel az a 90 kg hétfőn, életemben először.

Mondogattam én már tavasszal, hogy “idén 100-as deadlift”, aztán mondogattam nyáron…. de már nem olyan lelkesen. Aztán ősszel már nem mondogattam. Csak próbáltam tenni a dolgomat. Elengedtem, hogy idén még meglehet a 100-as. A kihagyások, a körülmények, a folyamatos újrakezdések miatt az erőszintem ősz elejére a tavaszi szintre esett vissza. 6 hónap stagnálást csináltam végig az edzésben, miközben folyamatosan dolgoztam azon, hogy rendszert hozzak vissza az életembe, mert az edzésben az hozza meg az eredményt. A körülmények pedig hónapokig nem tették lehetővé, hogy az edzés legyen a legfontosabb. Időről-időre kompromisszumokra kellett kényszerülnöm. Aztán ahogy az egyensúly kezdett beállni az életem minden területén, végigcsináltam végre egy olyan edzésprogramot, amikben nagy volumenben mozgattam meg nagy súlyokat. Fejben már 110% ott voltam minden edzésen, a deadliftem és a guggolásom is sokat fejlődött. Minden lelkesedésemet, pozitív hozzáállásomat bele tudtam adni. Ennek a végjátéka és valami nagynak a kezdete volt a hétfői maxolós nap.

Szerdán laza edzés volt, marha nehezen ment. Deload. Meh. Csütörtökön korcsolyáztunk egy jót. Éreztem is, hogy elfáradtam. Meg feltörte a sarkamat az egyik cipőm, bármit vettem fel, kényelmetlen volt, fájt, sántikálva közlekedtem. Aggódtam, hogy nehogy emiatt legyen rossz a verseny, hogy fáj a lábam, nyomja a cipő. Emellett a hétfői lelkesedésemet nem akartam túlpörögni, ezért tudatosan törekedtem arra, hogy mentálisan és fizikálisan is lenyugtassam magam a verseny előtt. A péntek este csak a pihenésé volt. Szombaton a lábunkat se tettük ki a lakásból, mindent jó előre megszerveztünk, hogy ezerrel csak a további pihenésre koncentrálhassunk. Aludtam is, amennyit csak bírtam, ja és mézeskalácsot sütöttünk meglepetés gyanánt a csapatnak :). A Zsolt által előírt szénhidrátmennyiség a verseny előtti napra a szokásos adag 3-4x-ese volt, ezt teljesítettem. Rég ettem már a kedvenc aglio e olio spagettimet, ez volt az esti vacsorám, tonhallal.

Időben lefeküdtünk aludni, minden bennem lévő izgalom ellenére az éjszakát hiba nélkül végigaludtam, összesen kb. 9 órát.

A versenyre készültünk kajával:

2 nagy adag banánturmix, egy csomó Snickers, keksz, egy tábla csoki (ezt végül nem is mi ettük meg :D), víz, egy adag kávé és 1 adag pörgető is ott figyelt a pakkban.

A verseny napja

Az előző napi evészet után vasárnap reggel már nem voltam éhes. Proteines zabkásával készültem, de alig pár falat ment le a torkomon. Meg némi maradék bejgli 😉 és két kávé.

Fél 10-kor mentünk le, az eredeti terv szerint a lányok csapata fél 11-kor kezdett. Már egy tucat ember hengerezett lent a teremben, ahova érvényes bérlet/napijegy nélkül amúgy nem engedtek le. (Kicsit gáz, miközben egész évben ott edzünk, de mindegy.)

Lent aztán összetalálkoztam Evelinnel, aki hozott nekem egy transzparenst, amit aztán ki is feszítettek a teremben. Már múlt héten is odáig meg vissza voltam a meghatódottságtól, amikor mondta, hogy ezt tervezi.. és tényleg elhozta!!:)) Evelin, nem lehetek neked elég hálás, köszönöm szépen a drukkolást!:) A megosztott fotókat is ő készítette.

Az első szám a guggolás volt. Zsolt ismertette a szabályokat. Odalépsz, nyakadba veszed a rudat, kinyújtott lábbal állsz és megvárod a “start!” felszólítást, leguggolsz és vissza. Az én kezdő fogásom a 70 kg volt, a 3-ismétléses maxom. Itt még nagyon izgultam, amikor én következtem nem is sikerült megvárni a kezdő vezényszót, hupsz 🙂 Itt volt a legfurább a gyakorlat teljesítése, mert az állvány a terem közepén volt, előttem hatalmas tér… az, hogy emberek/közönség is voltak szemben nem is annyira számított, csak a nagy tér miatt nem tudtam úgy fókuszálni, ahogy a tükör előtt megszoktam. Aggódtam a mélységért, minden guggolásnál félve néztem ki utána gyorsan a bírákra, Zsoltra és Tomira. De mindhárom kísérlet sikeres volt. Izgultam, de a 75 kg-s, második próbánál már jobban tudtam fókuszálni, sikerült ismét az 1 ismétléses maxom. Aztán pár perc múlva lement a kör és ismét én következtem a 3. kísérletre: 80 kg. Életemben először.

Amire mindig ügyelek a guggolásnál: odaállok, feszesen, szorítom a rudat, kiemelem és maximum kettőt! lépek hátra, esetleg egy mozdulattal még igazítok a terpeszen, de ennyi. Minimalizálom a felesleges mozgást a súllyal a hátamon, spórolok az energiáimmal. Mikor kiemeltem a 80 kg-t éreztem, hogy ez nem is annnnnnyira nehéz:) és mikor felálltam, majd jelezték, hogy érvényes volt, hát a boldogság repített a kedvesem karjaiba, elképesztően örültem:)) Már összefoglaltam a guggolással kapcsolatos szopódásomat a blogon, úgyhogy épp ezért becsülöm meg annyira ezt az eredményt. Hónapokig szenvedtem, mert 60-65 kilókat dobtam le a hátamról, mert egyszerűen nem ment. Nagy mentális gátakat kellett áttörjek ahhoz következetesen, hogy elhiggyem, hogy meg tudok csinálni egy ilyet. A versenyen már nem is volt bennem félelem. Boldog vagyok, hogy sikerült 🙂

Ezután kb. 1 óra pihenő volt, ekkor jött a fiúk 2 csoportja, akik szintén lenyomták a guggolásaikat. Elkezdett egyre jobb lenni a hangulat, ahogy egyre nagyobb és nagyobb küzdelmeknek és teljesítményeknek lehettünk szemtanúi. Mindenkinek egy emberként drukkoltunk.

Nagyjából fél óra tényleges pihenő volt, aztán a másik fél órában már el kellett kezdeni lassacskán melegíteni a fekvenyomáshoz, ami a verseny 2. száma volt. Toltam be a csokikat, lassacskán elfogyott a banánturmix is.

Egyértelműen a fekvenyomás volt az egész csapat számára a legnagyobb kihívás, itt volt a legtöbb sikertelen kísérlet. Nem is tudom, hogy lettek-e egyéni csúcsok. A fekvenyomás trükkös volt, mert az edzéses gyakorláshoz képest itt leengedés után meg kellett állítani a mellkason a rudat és vezényszóra kinyomni azt, ami pont annyival nehezíti meg a gyakorlatot, hogy a korábbi maxodat esélyed se legyen kinyomni, ha előtte nem így gyakoroltad hetekig 😀 Itt 45 kg, 50 kg és 52,5 kg voltak a célszámaim. A pad is más volt, mint amin nyomni szoktunk, szélesebb volt. Számomra, aki pici vagyok, azért ez arányaiban nagyobb változás, ami azért közrejátszott abban, hogy végül a 3. kísérletem már nekem sem sikerült. Meg valami miatt nem sikerült jól kiemelnem a rudat és már akkor éreztem, hogy nem lesz meg, amikor még el se kezdtem leengedni. Nem koncentráltam eléggé, pedig ez egy technika-intenzív gyakorlat a javából. Büszke vagyok viszont arra, hogy Zsolt megdicsérte a formámat, amikor az 50 kg-t kinyomtam. Arányaiban így is jó helyen (2.) végeztem ezzel az érvényes kísérletemmel, meg tudtam csinálni verseny körülmények között is az 1 ismétléses maxomat újra, szóval elégedett vagyok! 🙂 Egyébként is szeretem a fekvenyomást és ezután csak egyre jobban :))

Ha mélypontról lehet beszélni fáradtság tekintetében, akkor ez a fekvenyomás után jött el nekem. Nem volt vészes szerencsére, de éreztem, hogy elálmosodtam egy kicsit. Voltam a friss levegőn, megittam a maradék kávét. A deadlift előtt szintén 1 óra pihenő volt, ebben a szünetben be is vettem a pörgetőt, hogy segítsen felébreszteni. A kaja már mindegy volt, nem éreztem, hogy amiatt lennék erőtlen, hogy esetleg nem ettem volna eleget, csak az álmosság jött rám.

Nem vittem túlzásba a bemelegítést. Egy óvatos 5-ös sorozat 60 kg-val, aztán egy 3-as széria 70-nel, 80-ba is belehúztam kb. kettőt és végül 85-be egyet. Meg is lepődtem, hogy utóbbit milyen nehéznek találtam. A deadlift előtt spannoltam magam a legtöbbet, a bemelegítő sorozatokra zenét is raktam a fülembe. Tudtam, hogy az első, 90-es kísérlet után fog kiderülni, hogy a 100 meglehet-e. Nagyon izgalmas volt. Odaálltam a 90-re és hiba nélkül felhúztam. Érdekes volt, hogy itt már nem számított, hogy látom-e magam a tükörben, mert az elmúlt hetekben már annyira ráéreztem egy jó formára, hogy tudtam, hogy a sérülés veszélye nélkül fel tudom húzni. A második kísérletre, 95 kg-ra, ami nekem már ugye egyéni csúcs volt, szintén spannoltam magam. Viccesen jegyezték meg a többiek, hogy látszott, hogy nem is volt nehéz, hiszen amikor felemeltem, végig mosolyogtam 🙂 Valóban nem ez volt a legnehezebb. Nem tudom mennyi pihenő maradt a 3. sorozat előtt. Próbáltam magam lenyugtatni, hogy abban a néhány percben tudjak valamennyit pihenni, aztán felspannolni magam ismét annyira, amennyire csak lehet.

Amikor életemben először a 100 kg-ra megpakolt rúd előtt álltam, nem volt más csak én és a küzdeni akarásom. Megszűnt a külvilág. Akkor és ott az álmaim feküdtek előttem a padlón és én odatettem magam és minden erőmet abba az egy emelésbe koncentráltam, hogy felemelhessem azt a súlyt, ami mindazt a kitartó munkát, a saját magamért és a boldogságomért vívott harcot jelképezte, amiért az elmúlt években, különösen pedig az elmúlt hónapokban küzdöttem.

Hatalmas lehetőség hevert a lábaim előtt, amiért én magam dolgoztam meg. Ezt éreztem, amikor ott álltam és meg akartam csinálni. Próbáltam figyelni, hogy jó kezdő pozíciót vegyek fel, hogy minden erőmet oda tudjam tenni, a tükörbe nézni persze felesleges volt, mert nem láttam semmit, de nem is ezen múlott. Aztán amennyire csak bírtam megszorítottam a rudat és szépen lassan fel is emeltem.

Felemeltem a 100 kibaszott kilót. A legnagyobb ajándék volt, amit csak kaphattam az élettől. Amit magamnak adtam. Kedvesem karjaiban percekig sírtam utána a boldogságtól, nem hittem el, hogy sikerülhet. Annyi küzdés után, miután már lemondtam róla hetekkel ezelőtt. Mikor az eredeti terv a versenyre 85-90-95 lett volna de 1 héttel előtte lobbant fel a remény, hogy akár a 100 is meglehet, mert már ELÉG ERŐS VAGYOK HOZZÁ. Csak fogalmam sem volt, hogy ennyire. Erős vagyok és megcsináltam. Még most is könnyek szöknek a szemembe, ha eszembe jut. Akkora élmény volt, hogy másnap is meghatódtam, akárhányszor eszembe jutott ez a pillanat.

De nem csak a saját teljesítményem hatott meg nagyon. Hanem a szerelmemé, aki szintén hónapokig küzdött azért, hogy ami neki korábban nem jött össze (160 kg DL), azzal már ne is próbálkozzon, hanem még többel és meg is csinálja azt (165 kg-s DL, több mint a testsúlyának kétszerese); a barátaimé, a sporttársaké. Hatalmas élmény volt ott lenni és látni minden egyes egyéni küzdelmet. Mindenki másként emel, húz, nyom. Mindenkinek a saját személyisége és saját harcai, kitartása, fegyelme, odafigyelése és szeretete! van benne. Aztán egy emberként drukkoltunk, ordítottunk minden egyes küzdelem láttán. Sajnáltuk, ha nem sikerült és boldogok voltunk, ha a másik megcsinálta. IMÁDOM ezt a sportot, mert benne van mindaz, amit én szeretek a világban: látni az embereket, ahogy a célokért dolgoznak, küzdenek, beleadják magukat és a végén GYŐZNEK. Mert a legközhelyesebb és coelhosabb dolog ezt leírni, de itt tényleg mindenki győzött.

Csodálatos élmény volt és várom a folytatást 🙂

Miután pedig 1 napot pihentem már ismét tele vagyok tenni akarással és tervekkel a 2015-ös évre.

Életem első erőemelő megmérettetésén 230 kg összetett eredménnyel végeztem, 60,8 kg-s testsúly mellett. Tavaszra a 230-on fogok emelni, legalább 250 kg-ig, a testsúlyomon pedig egy kicsit csökkenteni szeretnék. Mindez pedig hosszú, komoly és kitartó munkát igényel.

Amit én alig várok 🙂

Köszönöm az élményt, Zsoltnak a szakértelmet, a szervezést, a szerelmemnek a folyamatos támogatást, nektek, akik olvasnak minden apró biztatást és kedves szót.

Nincs megállás! 😉

I don’t worry, I lift heavy!