Legutóbb megírtam egy viszonylag negatív hangvételű posztot, aztán ahogy teltek a napok egyre jobb lett a közérzetem.
Múlt hét elején még volt olyan estém, amikor úgy éreztem, hogy csak egy jókora sírás segít rajtam – néha nehéz lehet velem együtt élni, na 🙂 én viszont tudom, hogy teret kell adjak az ilyen igényeimnek, és hogy ezzel semmi baj nincs, ez hozzátartozik néha ahhoz, hogy jól működjek. Mindenki másként adja ki magából a feszültséget.
Az a lényeg, hogy bíznom kell magamban, hogy a szomorúság, a fáradtság vagy más negatív érzés megélése nem jelenti azt, hogy abban a helyzetben is maradok. Sőt. Csak segít továbblépni. Kilégzés után automatikusan jön a belégzés. Ciklikusság. Elliot Hulse is megmondta 🙂
Persze az elmúlt hetekben sokkal többet voltam szomorú és éreztem egy kicsit kilátástalannak a helyzetemet, mint korábban, és emiatt most nehéz. Nem könnyű időszakon kezdek túllendülni. Ha, egyáltalán. Az elmúlt hetek útkereséssel teltek: edzésben, étkezésben, mentalitásban, mindenben.
Az az érdekes, hogy amikor januárban elmentem kivizsgáltatni magam, akkor azzal a felkiáltással mentem, hogy: még sosem éreztem magam ilyen jól! Aztán megtudtam, hogy van egy autoimmun állapot a szervezetemben és azóta kb. rosszabbul éreztem magam mint korábban valaha. Placebo. Meg a betegségtudat. Pedig – bár az egyoldalú táplálkozással valóban túlterheltem a szervezetemet – azért nem voltam vagy vagyok rosszul egyáltalán.
Erre szeretném már azt mondani, hogy ebből elég volt! Kérem vissza a korábbi önmagamat, a lelkesedésem és az energiáimat!
És bár kérem vissza a régi önmagamat, attól még ez egy megváltozott élethelyzet számomra. De mindenképp előrefelé kell nézzek és előrefelé kell mennem.
Egyelőre úgy érzem, még mindig tart az átmeneti állapot és útkeresés az életemben, ami január végén indult. De időközben megnyugodtam, mert ez továbbra sem baj. A napi-heti ciklikusság hosszabb távokon is működik. Lehet, hogy ha végre a tavasz is beköszönt, akkor én is jobban fellélegezhetek.
0 hozzászólás