Nem kell mindig új fejezet – Kiút a Hashimoto-ból

Nyugodt vagyok.

Nagyon tanulságos volt az elmúlt közel 3 hónap számomra.

Kiút a Hashimoto-ból

Január végén kiderült, hogy van egy autoimmun betegségem, Hashimoto tireoiditisz. Ennek kapcsán sok minden más megvilágításba került az életemben. Egyrészt, magyarázatot nyert egy csomó dolog, fizikai tünet, amikkel együtt éltem, másrészt kiderült számomra, hogy a lelkem tényleg milyen szorosan összefügg a testemmel, és hogy évekig kimondatlan dolgok, elfojtások, szorongások és félelmek, állandó stresszt okozva ezzel a testemnek, egész egyszerűen beteggé tesznek.

Nem voltam rá felkészülve. Az év elejét optimizmussal, tenni akarással, elszántsággal kezdtem. Aztán, ahogy kiderült ez a dolog, ami egy hatalmas pofont jelentett számomra, úgy éreztem, a lelkesedésemet a “gyógyulásba” kell fordítsam.

Ami ezután következett, na pontosan az volt, amitől aztán, ahogy teltek a hetek, egyre rosszabbul éreztem magam.

Még én is kurva nehezen ismerek fel dolgokat, pedig elég tudatosan élek és egyre jobban ismerem magam.

Nagyon lassacskán kezdtem csak ismét az ösztöneimre hallgatni. Meg a környezetemre. Pedig pár hét után nyilvánvalóvá vált, hogy valami nem stimmel. Sokkal gyakrabban voltam rosszkedvű, nagyon sokat sírtam.

Pedig az eleje jól indult, sokkal jobban aludtam és az általános közérzetem is jobb lett. Valószínűleg a pajzsmirigy hormon pótlás is segített ebben. Másban viszont nem segített.

Elkezdtem diétázni (autoimmun protocol), és azt mondtam: bár kibaszott nehéz, de azt írták, hogy ez az, ami működik, én is elkezdem csinálni. Elkezdtem mindenmentesen enni. Jó volt, mert nagyon sok új ízt kipróbáltam, egészen új gasztronómiai világok nyíltak meg előttem és kreatívabb lettem, kreatívabban ettem. Változatosabban.

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, valami kezdett elszakadni bennem. Március közepén, 1 hónapja kb, volt egy egész sötét és szomorú hetem, nagyon nem láttam kiutat. Egy dolog járt viszont a fejemben, mintegy nosztalgiaként: tavaly március.

A hónap, amikor eldöntöttem, hogy elég a langymeleg, állig érő szarból és kilépek belőle, mert kizárólag csak az én boldogságom a fontos, nem vagyok tovább hajlandó olyan szintű érzelmi elnyomásban és félelemben élni, mint amiben voltam. Amikor megtaláltam ismét és felvállaltam azt az embert, aki ÉN vagyok.

De a nosztalgikus érzéseken túl, nem hallgattam az ösztöneimre, vajon miért tört fel ennek az időszaknak az emléke ilyen elemi erővel bennem.

Pedig később is megtörtént. Ilyenkor általában iszonyú dühös voltam, és haragudtam pl. a kedvesemre olyan dolgokért, amik miatt nem is érdemelte meg. Hiába láttam be, hogy ha hülye voltam, változtatni nem tudtam, ezért ezek a konfliktusok többször is megismétlődtek. Ő pedig nagyon finom visszajelzéseket adott arra, hogy én hogy viselkedem vele. Azt mondta: folyton hibásnak érzi magát. Mire ezt kimondta, én már tudtam, hogy ebben nagyon igaza van, mert én is felismertem, hogy ez így volt, időről időre őt hibáztattam mindenféle apró-cseprő dologért. Pedig minden szar ellenére végig mellettem állt és soha egy rossz szava nem is volt hozzám. Egy dolgot szeretett volna és szeretne most is: legyek boldog!

Haragudtam én mindenkire már, és rég éreztem magam ennyire egyedül, mint ezekben az elmúlt hetekben. De most már tudom, hogy nem azért volt ez, mert egyedül is voltam. Én zártam ki szinte mindenkit magam körül.

Úgy éreztem, hogy belementem egy alagútba és mikor erre ráébredtem, elkezdtem görcsösen akarni, hogy ki tudjak jönni belőle. Nem ismertem fel, hogy ezt az alagutat valójában kizárólag ÉN építettem.

A környezetünk mindig tükröt tart elénk. Ebben a tükörben vagy saját magunkat látjuk vagy épp úgy, ahogy vagyunk, vagy pont az ellenkező módon.

Amit én láttam elég félelmetes volt. A mélypont akkor kezdett elérkezni, amikor a munkahelyemen is azt éreztem: engem itt senki nem lát, az én munkámat itt senki nem értékeli. Pedig ennyire élénkek, sokszínűek és aktívak nem voltak még a munkakapcsolataim, mint az elmúlt néhány hónapban. Mégis az ellenkezője tükröződött. Elzárkóztam ott is, mert az egész betegségemet egyedül akartam megoldani.

Gyökerestül megváltoztattam az étkezésemet. Nagyon nagy energiákat kellett belefektetni abba, hogy minden működőképes legyen. Az autoimmun protocol (AIP) nagyon szűk lista. Bár eleinte 100%-osan hoztam, aztán kezdett ez is egyre kevésbé menni. Azt éreztem, hogy egyszerűen túlzás ennyi mindenről lemondani.

Túlzás, mert bár figyelni kell az egyes ételekre adott reakcióimat, nem biztos, sőt, biztos nem az lesz nekem a jó megoldás, ami a tömegeknek kínált megoldás.

Elkezdtek hiányozni a régi dolgok. Például az a rendszer, ami szerint több mint 2 évig kajáltam: amit magamra szabtam, amiben egyensúly volt, mértékletesség meg változatosság. “Mentes” volt, ha az akart lenni, és a másoknak való megfelelésről egyáltalán nem szólt.

Egyszerűen azt kezdtem érezni, hogy nem az egészséges étkezésben van az én problémám. Valószínűleg van szerepe, de a magam módján. Leginkább azt szűrtem le, hogy mennyire fontos a változatos étkezés. Az AIP-ban ez már egyáltalán nem volt meg egy idő után. Mert lelkiekben nem voltam ott. Azt kezdtem érezni, hogy a diéta helyett sokkal inkább a lelki egyensúlyomra kell koncentráljak. Persze voltak ezzel is gondok, mivel a problémám gyökeréig nem mentem le még ekkor. Rossz helyen kerestem a megoldást.

Szünetet kértem magamnak a PowerBuilder edzésekben is. Na ez például elképesztően felszabadító volt! Pontosan azért, mert követtem a saját igényeimet és nem szopódtam olyan edzésekben, amikben nem éreztem jól magam. Ki akartam pihenni, nehogy megutáljam. Elkezdtem UST-re járni és iszonyú boldoggá tett minden egyes alkalom. Végre valami felszabadító, új, más. Amiben kell és tudok is fejlődni hétről hétre.

Ezen felül még jó pár apróbb hatások is értek, amik abba az irányba vezettek, hogy a legjobb dolog, amit tehetek, ha nem forgácsolódom szét és saját magammal törődök, magamra fordítok időt, energiát.

Miután 2,5 hónapja fény derült a Hashimoto-ra, az első kérdésem az volt: jó, jó, de hogy NE legyen betegségtudatom?

A kulcsszó: én.

Továbbra is én irányítok. Ha valamit is változtatnom kell, akkor az ennek az ismételt tudatosítása.

Éreztem azt is, hogy ez az egész annyira új helyzet, hogy az ismert módszerekkel és kizárólag belülről kiindulva nem biztos, hogy meg tudok vele birkózni. Hetek óta beszéltünk arról a Kedvesemmel is, hogy felkeresek egy coach szakembert. Ezúttal nem pszichoterapeuta kellett, hanem valaki, aki egy fokkal gyakorlatiasabban áll a kérdéseimhez. A lelkemmel, önismeretemmel törődök én, de kellett valami/valaki plusz, aki segíthet a saját korlátaimon való túllépésben.

Múlt héten találkoztam Györgyivel, akivel kb. 2 órát beszélgettünk. Mindent elmondtam neki, ami az elmúlt 2,5 hónapban nagyjából lezajlott. Minden szituációban meg tudtam mondani, hogy mi volt a baj, mert pontosan láttam. Értettem, hogy mit tükröz a környezetem. De csak a beszélgetésünk végén döbbentem rá (ebben Györgyi segített), hogy mi is volt a valódi probléma: egész egyszerűen kurvára féltem, megijedtem.

Az elmúlt hetekben olyan helyzetbe hoztam magam, ami annak idején a betegségemhez is vezetett. Hagytam, hogy mások vezessenek – ezért dühös voltam magamra – ezt viszont a Kedvesem felé közvetítettem – a környezetemtől pedig alapvetően elzárkóztam. Elnyomtam egy csomó vágyamat, igényemet. Ez még mindig nagyon nehéz és folyamatosan tanulom, mivel könnyen alkalmazkodó típus vagyok. Meg kell tanulnom határokat szabni, vagy legalább figyelni arra, hogy ne veszítsem el önmagam, és az alkalmazkodás ne a saját káromra menjen és folyamatos lemondásokhoz vezessen. Nem mondhatok le saját magamról, az álmaimról és a vágyaimról! Ha egyszer lesz gyerekem, neki sem közvetíthetem ezt! De nektek sem.

Mert én olyan ember vagyok, aki képes és akar is tenni azért, hogy az életén változtasson, ha kell! Aki a saját útját járja, és épp ezért nincs egyedül!

A coach után volt egy feladatom: aznap este csináljam azt, amit a szívem diktál. Úgy éreztem, hogy egy ilyen intenzív beszélgetés után egyedül kell lennem, szóval hazafelé csak mentem az érzéseim után és végül a Szabadság hídra ültem ki naplementét nézni meg zenét hallgatni. Azt a naplementét, amit hónapok óta csak egy-egy pillantásnyira láthattam maximum, aznap végignéztem. Senki más nem számított abban az 1 órában, csak én.

Kiút a Hashimoto-ból. Az első lépés

A hídon segítettem egy lánynak felülni mellém. Azt éreztem, hogy ebben minden benne volt: én már jobban voltam végre, könnyebb volt a lelkem, ezért mást is fel tudtam emelni magamhoz. Coelho meg elmehet a picsába, sehol nincs giccsben hozzám képest 🙂

Mosolyogva mentem haza; az estét pedig megkoronázta a Kedvesem, aki Zsenikével már várt engem az utcán hazafelé. Én pedig tudtam, hogy ott fog várni, pedig nem is beszéltünk. We are connected. A legszebb romantikus filmek sem tudják felülmúlni a saját életünket. #coelho2

Aztán otthon rendeltünk egy pizzát, amit jóízűen, lelkiismeret furdalás, gluténmentesség, Hashimoto meg minden nélkül befalatoztam 🙂

Azóta pihenek a diétámban (nem eszek össze minden szart, de nem is görcsölök egyáltalán), de főleg a lelkemben. Nem keresem minden mögött a Hashimoto-t, mert mint a saját példám mutatja, ez az, ami igazán beteggé tesz.

Próbálok töltődni testileg is. Voltam edzeni is tegnap is meg ma is (3 ismétléses max front squat juhú!), járni is alig bírok, úgy fájnak a lábaim:) és igyekszem minél gyakrabban menni, mert hiányzik, ha nem megyek. A kutyussal egyre boldogabb a kapcsolatunk és ez is egyre többet ad.

Persze van még munkám bőven, mert vannak dolgok magamban, amiken szeretnék változtatni.

De nyugodt vagyok.

Nyugodt vagyok, mert minden szar és nehézség ellenére végre megint tudatában vagyok annak, hogy mik a céljaim, mit szeretnék az élettől és merre tartok.

Sokkal jobban akarok hallgatni a belső hangomra, mert tudom, hogy akkor leszek teljes ember, ha nem zárom magam folyamatos lemondásokba (ennek pedig a mestere vagyok!).

Mert amit tavaly ilyenkor megtaláltam magamban, az most is működik. Megyek arra, amerre a szívem őszintén diktál.

Szóval most nem nyitok a Hashimotoval új fejezetet az életemben. Nincsenek elvárásaim. Nem akarok görcsösen ragaszkodni elképzelésekhez.

Egyszerűen csak élek. Szeretek. Gondoskodom, törődök. Magammal és a szeretteimmel (shelties included.). Tanulok. Munkálkodom.

Ez vagyok én.