Elvégeztem a coach képzést és sikeres vizsgát is tettem. A képzés során minden egyes eszközt, amit tanultunk, saját életünkön, példánkon, kihívásainkon keresztül próbáltunk ki és gyakoroltunk első körben. Saját magunkat adtuk bele minden egyes gyakorlatba. Ennél hitelesebb és élesebb próba nem is kellett, hiszen ez segített megértetni számomra minden eszközünk működését, használhatóságát.
A coach képzésbe olyan körülmények között és olyan állapotban vágtam bele, amikor épp azt tudtam mondani magamról: kerek egész vagyok, minden rendben van az életemben. Végig azt gondoltam, hogy nagyon nagy felismeréseket számomra a coach képzés során talán egyik feladat vagy éles helyzet sem fog hozni. Úgy éreztem tisztában vagyok minden – jelenleg ismert és tapasztalt – működésemmel.
Aztán ahogy teltek-múltak az alkalmak, a változatosság kedvéért is, többféle saját coach-olható témát dobtam be a tanulási folyamatba. Ilyenek voltak pl. saját magam coach-ként való felvállalása, kapcsolatteremtő készségem fejlesztése, illetve végül az, ami kapcsán most kimondom, hogy hatalmas felismerés ért: a túlvállalásra való hajlamom.
A túlvállalás volt az egyik téma, amit már április-május folyamán, amikor a betegségtudatomból való kimászás volt az első számú feladatom, a saját coaching-om során szintén előhoztam. Akkor ezt úgy fogtuk fel, mint “gödrök” az életemben, amikbe újra és újra belelépek (újra és újra túlvállalom magam, ami aztán frusztrációt okoz bennem és konfliktushelyzetet teremt magammal és másokkal – elsősorban a kedvesemmel – szemben). A gödör hasonlat azért nem szerencsés egyébként, mert nagyon negatív és hajlamosít arra, hogy az ember újra és újra belekerüljön – ehelyett mindig pozitív hasonlatokkal érdemes dolgozni. Én is újra és újra beleléptem a gödreimbe, pedig a cél az lett volna, hogy kikerüljem őket. Ennek ellenére, mivel a jól-létem és önmagam újbóli megtalálása nagyon erősen vezérelt, végül úgy éreztem, hogy egy idő után ezt a frusztrációt el tudom engedni, meg tudok vele békülni, már nem jelent problémát számomra.
De valójában a működés nem tűnt el az életemből. Mivel már beazonosítottam korábban, többször is időben észleltem, ha tapasztaltam magamon a túlvállalás előjeleit, így meg is tudtam már előzni. De ugyanennyiszer még működött is tovább. A képzés során pedig több alkalommal, több coach társammal való munka során is “bedobtam”, mint coach-olható témám. A különböző helyzetekben aztán nagyon szép megértéseim is születtek: gyerekkori minták, berögződések, alapvető működésem (vállalni, hogy megoldok helyzeteket) indították be és működtetik nálam azt, hogy hajlamos legyek túlvállalni magam.
De valójában miért is vállalja magát bárki is túl? Nem úsztam meg egy hatalmas felismerést én sem, most már sokkal jobban értem, hogy én miért vagyok erre hajlamos. Baj-e ha túlvállalom magam?
A válasz, a “titok” nagyon egyszerű egyébként, aminek a megértéséhez az élet már megint gyönyörű példát is kínált. Ez a hét ugyanis az eredeti terveim szerint olyan volt, amikor annyi dolgot tábláztam be egy-egy napba (többek között coaching üléseket több alannyal is), ami valóban nagy megterhelést jelentett volna. Mit történt helyette? Kényszerpihenőt kaptam. Viszonylag fájdalmasat, mert nem múló és nagyon erős fogfájással teltek a napjaim, jó kis megfázással kombinálva. Amiből most csak egy kiút volt: a pihenés. Semmi más nem működött, mert a fájdalomcsillapítók gyakorlatilag hatástalanok voltak. Parkolópálya, szünet. Se munka, se coaching, se semmi. Túlvállalás helyett ezt adta az élet. Én pedig elfogadtam, nem küzdöttem ellene, tudtam, hogy most mindennél fontosabb, hogy ismét jól legyek. Utólag pedig szép üzenetként tudtam értelmezni mindazt, ami történt. “Ne vállald túl magad, pihenj, minden rendben lesz így is!”
A túlvállalás szellemisége tehát egy olyan társ az életemben, ami hosszú évek óta – vagy talán mindig is – végigkísért. Talán jó gondolat lenne azt mondani: hagyd abba, ne csináld többé, ne vállald túl magad! De ez nem ilyen egyszerű. Mégpedig azért nem, mert a túlvállalás bizony pozitív “mellékhatásokkal” is jár.
Mert magában a szóban is benne van az, hogy “vállalás”. Az pedig egy olyan része a személyiségemnek, amit nagyon is szeretek. Az az ember, aki képes feladatokat, kihívásokat vállalni, mert tudja, hogy képes őket meg is oldani. Ügyes, okos, kreatív, találékony, hatékony. Jó szervező, rendszerező, jól priorizál, megold.
Szóval azt kell megnéznem, hogy mitől is lesz ez “túl” sok. Először ezt az elmúlt hónapok során úgy fogalmaztam meg: a sikerre hajt. Rájöttem, hogy az az énem, aki túlvállalja a feladatait, azért teszi, mert úgy érzi, hogy amit egyébként tesz, az nem elég. Még többet akar, mert amikor simán vállal valamit és az sikerül neki, azért dicséretet kap. Már pedig a siker és a dicséret nagyon-nagyon jó érzés. Számomra a dicséret az egyik fontos szeretetnyelvem egyike, azaz leegyszerűsítve, ha engem dicsérnek, akkor úgy érzem, hogy szeretnek is. A túlvállalás tehát egyfajta szeretetfüggőség számomra. Valószínűleg gyerekkori beidegződés, mert a dicséret volt az egyik legfontosabb forma, ahogy a szüleim kifejezték számomra, hogy értékelnek, szeretnek.
De most már felnőttem és képes vagyok alakítani az életemet, nem a beidegződéseim azok, amik irányítanak engem. Képes vagyok őket megelőzni és kezelni is, a megfelelő útra terelni. Mert az elmúlt évek alatt megtanultam, hogy mik az én értékeim, hogy szerethető vagyok és egyáltalán nem kell magam túlvállalni, mert a környezetem semmilyen szinten nem várja ezt tőlem. Képes vagyok kemény munkára, kitartó vagyok és szívós, és ismerem magam és az igényeimet, tudom, hogy mi az, ami tölt, ami kikapcsol és amitől megnyugszom. Ez az, ami számít. Nem kell túlvállalnom magam! Anélkül is szerethető vagyok. Elég vagyok. Jó vagyok. Most már megértettem. De ezúttal a megértésből változást, azaz cselekvést is formálok, így lesz értelme.
Nem vállalom magam túl, csupán megteszem azt, ami tőlem a mindennapokban telik. Továbbra sem félek a nehéz helyzetektől és a kihívásoktól, de nem vágom magam alatt a fát és nem keverem magam nehéz helyzetbe csak azért, hogy azt érezzem, szeretnek. Mert a túlvállalás kockázatos és sok kudarcélményt okozott már nekem. Felesleges kudarcélményekre – bár legalább tanultam belőle! – pedig nincs szükségem, mert számomra a nyugodt és stresszmentes élet prioritás.
A coach képzés során nem úsztam meg a nagy felismerés pillanatát én sem. Már ezért is megérte. Hiszek benne és tudom, hogy az ilyen önismereti munkával és előrelépéssel, fejlődéssel még jobban képes leszek másokat is támogatni. Mert tudom, hogy a megértés fontos, de pontosan értem és látom, hogy a konkrét változtatás milyen nehéz és hosszú folyamat lehet. Nyugodtabb ember és jobb támogató coach leszek általa.
Köszönöm.
0 hozzászólás