A sikeres fogyás – az vajon mi?

Ma volt egy rövidke gondolatmenésem a tumblrömön, ami annyi note-ot kapott, mint korábban egy bejegyzésem se. Olvastam egy cikket este, ami megihletett, és megértek bennem ezek a gondolatok.

Mi is a sikeres fogyás?

A nők számára, a hétköznapokban, a tömegmédiában és hasonló helyeken egyetlen egy dolog számít sikeres fogyásnak: az elegendő számú kilók leadása. Habár elsőre egyszerű lehet ezzel egyetérteni, én azt gondolom, hogy ennél sokkal de sokkal többről van szó. Azt gondolom, hogy le kell számolni ezzel a kommunikációval, mert ez csak megfosztja a nőket a saját sikereik megélésétől és csak további frusztrációkba hajszolja őket.

Elég, ha csak a saját történetemre gondolok. 

Igen, én is le akartam adni “kilókat”. Igen, az életmódváltásom során időről időre sikerként éltem meg, ha a számok a mérlegen változtak. Ám, talán már ez kiderült innen, hogy számomra soha nem ez volt a fő fókuszpont. A leadott kilók számán túl más dolgokat éltem meg sikerként: hogy mennyit tudok egyben lefutni, hogy hány burpee-t tudok megcsinálni egy HIIT-ben, vagy hogy épp sikeresen tudtam tartani a kitűzött étrendemet – vagy csak egészségesebb/jobb választásokat tettem az étkezéseim során. Vagy hogy nem voltam beteg 1 éve. Ha ragaszkodnom kéne ahhoz, hogy a fogyásom csak akkor lesz sikeres, ha elérem a (tegyük fel) 52 kilót, hát akkor bizony isten lehet, hogy folyamatos frusztrációba és megfelelési kényszerbe hajtanám magam. Erre nekem nincs szükségem. Tovább megyek. Azt gondolom, hogy felelőssége van minden olyan médiumnak, aki a nőket fogyásra, életmódváltásra biztatja. Ahol a sikert csak a kilók számában mérik, az nálam már eleve bukó, bocsi:) (Abba ráadásul nem is megyek bele, hogy mekkora a különbség a nők és a férfiak irányába folytatott kommunikációban….) Mert megtanultam, hogy a mérleg által mutatott szám csupán egy szelete az egész történetnek. Időről-időre elővehetjük, de koránt sem tükrözi a teljes történetet. Nem csak a kilókat meg a zsírt adtam le a testemből és nem csupán izmot szedtem fel. Az egész folyamat alatt nyertem erőt, energiát, önbizalmat, közelebb kerültem magamhoz, megismertem mit jelent a határaimat feszegetni, belekóstoltam a kemény munkába. Folyamatosan tanultam magamról és másokról. Megszabadultam néhány kiló zsír mellett a frusztrációmtól, az önbizalomhiányomtól. Szembe nézek a félelmeimmel és már sokkal bátrabban teszem. Amúgy is azt gondolom, hogy túlontúl sokat foglalkozunk azzal, hogy hogyan nézünk ki és hogyan néznek ki mások. A legfontosabbnak azonban épp a saját véleményünket látom ebben. Számomra ez egy nagyon jó visszajelzés magamról – mert azt gondolom, hogy ha nekem van egy véleményem egy másik emberről, az nem csupán őt, hanem magamat is jellemez. Az elmúlt hónapokban pedig egyre többet tanultam és tanulok magamról ily módon is. Miért vagyok negatív véleménnyel azokról a lányokról, akik csak tengenek-lengenek a teremben? Negatív véleménnyel vagyok-e a kövér emberekről? Irigykedem-e azokra a lányokra, akik “szerencsések” és vékonyak? Miért számít ez nekem? Számít ez nekem? Nagyon fontos kérdéseknek tartom ezeket, olyan kérdéseknek, amelyekről azt gondolom, hogy napi szinten nem merülnek fel nyíltan és a legritkább esetben beszélnek róla nyíltan. Azt gondolom, hogy a nők motiválása mellett arról is beszélnünk kell, hogy mennyire nem helyes dolog a folyamatos különbségtétel  nők és nők között, és mennyire helytelen és káros a különbségtételen alapuló motiválás. Hogy mennyire káros a body-shaming, azaz az eltérő testalkatok megbélyegzése. Azt gondolom, hogy olyan motivációra van szükség, ami a számbeli eredményeken túl sokkal inkább a nem számszerűsíthető dolgokra helyezi a hangsúlyt: a képességekre, az elszántságra, az energiára, az erőre, az egészségre, az aktivitásra. Mert azt gondolom, hogy egy fogyás akkor sikeres és akkor fenntartható, ha együtt jár mindazon folyamatokkal és változások megélésével, amik túlmutatnak a kilók és centiméterek számának csökkenésén. 

Mert azt szeretném, ha a testtudatra ébredő tini lányok nem azzal töltenék az idejüket, hogy éheznek, hogy elbújnak a világ elől, hogy büntetik magukat és hogy félnek. Hanem azt szeretném, ha lenne bátorságuk megmutatni magukat és megélni a bennük rejlő, kivirágzó embert. Mert tudom, hogy nekem is mennyi frusztrációm volt tinikoromban. 

Mert azt szeretném, ha egészségesebb, aktívabb és boldogabb, optimistább emberek között élnénk:)

Ja, mivel hétfő volt, toltam egy jó kis lábnapot, kiélveztem nagyon 😉