Új útra lépek. Újra tanulok járni.
Nagy elhatározásra jutottam 1 hónappal ezelőtt. Végre belevágtam abba, hogy rendebe tegyek egy nagyon fontos és problémás területet az életemben, a testemben: a lábfejeimet.
Erről az elmúlt 7 év során még SOHA nem írtam a blogon. Mert egy-két félmegoldást tekintve gyakorlatilag nem foglalkoztam ezzel a problémával:
hallux valgus
A nagylábujj befelé dőlése, a bütyök (hallux valgus) elég gyakori jelenség. Amennyire én tudom főleg nőknél jelent ez problémát és általában a magassarkú viselésének számlájára szokták írni.
Amennyire vissza tudok emlékezni, én szerintem 12 évesen már biztos, hogy ilyen befelé forduló nagylábujjakkal rendelkeztem. Mondták, hogy lúdtalpam van, ezért hordtam talpbetétet, de kb. ennyi. Sokszor fájtak a “bütykeim”, magassarkút soha nem is bírtam hordani, ezért – mivel más megoldást nem ismertünk – úgy döntöttem, hogy megműttetem.
Hallux valgus műtét, 2005.
14 éve már, azaz 20 évesen rászántam magam, hogy megműttetem az EGYIK lábfejemet. A kettőt egyszerre nem tanácsos, ill. nem csinálják meg, mert akkor nem tudsz járni gyakorlatilag és még a wc-re se tudsz kimenni egyedül, ami húzós. Egy lábbal is necces a lábadozás.
A jobb lábfejemet választottuk, az fájt gyakrabban, az nézett ki rosszabbul.
A műtétet gerinc érzéstelenítésben végezték. Eltörték a megfelelő csontokat és az új pozícióban két szöggel rögzítették őket. Az első lábra állás nagyon fájdalmas volt, a gyógyulás pedig hetekig tartott. Az első napokban nem bírtam terhelni a lábamat egyáltalán, mankóval jártam, aztán sarokra terhelhettem kb. 6 hétig. Szerencsére akkoriban enyhe volt az ősz, és az egyetemre is be tudtam járni csinos zokni-szandál kombóban 🙂 Ami durva fájdalom volt, amikor a szögek elkezdtek kimozogni a lábfejemből és egy idő után éreztem őket a bőröm alatt. Aztán ezeket eltávolították és ezzel a gyógyulás be is fejeződött. Mivel összességében egy 6-7 hónapos folyamat volt az elejétől a végéig, azóta nem éreztem úgy, hogy képes lennék ezt még egyszer végigcsinálni a másik lábfejemmel is.
Az általános komfortérzetem sokat javult, szóval segített a műtét, leszámítva azt, hogy a cipővásárlás sokszor nehézséget okoz. Egyrészt, ami az egyik lábamnak kényelmes, az a másiknak nem feltétlenül, hiszen más alakú a két lábfejem. Másrészt sok cipőnek pont oda esik a varrása, ahol az én varrataim voltak, és mivel a varrat nem sikerült szépen és elég nagy nyomott is hagyott a lábfejemen, ezek a varrások bizony tudják nyomni ott a lábfejemet, ami fájdalmat okoz, és ami miatt nem tudom a cipőt viselni.
Azóta eltelt majdnem másfél évtized, és a jobb nagylábujjam ugyanúgy elkezdett befelé mászni, illetve mostanában jutottam el oda, hogy tudtam elegendő figyelmet fordítani magamra, és feltűnt, hogy bizony mintha a bal lábfejemen a nagylábujj sokkal rosszabbul nézne ki, mint néhány évvel korábban.
Ma már nem csodálkozom ezen, hiszen pontosan tudom: a probléma forrását soha nem kezeltem. Soha nem mondta egy orvos se, hogy mit kéne csinálni. Nem kaptam gyógytornát se.
Szerencsére a kisfiam születése óta van nekem egy csodálatos gyógytornászom, Kitti, aki szépen felépített munkával segített Erik születése után visszatérni az edzéshez, majd segítségemre volt, amikor várandós voltam az ikrekkel és a második szülés után is találkoztunk. Ő hívta fel a figyelmemet arra először, tehát már 3 éve!, hogy ezzel a lábbal bizony kéne kezdenem valamit, ha öregkoromra nem akarok teljesen ‘rokkant’ lenni. Anno el is kezdtem a lábujjtornát, amivel még a szülőszobán is szórakoztattam magam, de a történetnek nem lett folytatása. Volt elég dolgom, mondhatnám. De hagyjuk a kifogásgyártást.
2019. Elkezdem a munkát.
Az elmúlt hetekben sokat kezdtünk el foglalkozni azzal, hogy újra elkezdjünk rendszeresen edzeni, és ez a fajta magamra figyelés segített abban, hogy észrevegyem: a lábfejeim, és a lábujjaim állapota romlik.
34 évesen azt hiszem már elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam: a hosszú távú, akár több évtizedes távlatú kérdéseket is gondba kell vegyem (lsd még: nyugdíj előtakarékosság), ezért tudtam, hogy nem halogathatom tovább ezt a problémát sem.
Most ugyanis teljesen kényelmesen élem az életemet így, hogy a testem mindenféle módon kompenzálja az “elbaszott” struktúrát (befelé forduló csípő – talán születésem óta így van), de a fájdalomig nem is akarok eljutni.
Ahogyan a pszichoterápiában is megéltem az elmúlt 9 hónap során, hogy a lelki építőköveim alapjáig visszanyúltam, úgy éreztem, hogy a testemmel is ezt meg kell tegyem, és ezt a problémát komolyan kell vegyem.
Természetesen felmerült a műtét gondolata is, de átgondolva a tapasztalataimat, plusz az edzői tanulmányaimat és a józan eszemet is használva most már tudom, hogy egy gyenge lábat, egy rossz struktúrát értelmetlen műtét alá vetni. Illetve ami biztos: először esélyt kell adni a rendszeres gyógytornának, és meglátjuk, hogy mire lesz elég. Ha végül műteni is kell majd, akkor is, egy erős lábat, egy jó irányba változó struktúrát (csípő, térd, boka) több értelme van műtéttel megsegíteni, mint egy gyengét.
Felkerestem tehát Kittit, hogy bejelentkeznék hozzá ezzel a specifikus problémával, hogy végre tegyek valamit. Kitti nagyon jó szakember, számomra a nr.1, ezért ennek megfelelően teljesen be is van táblázva, szóval eltelt kb. 1 hónap, mire el tudtam hozzá jutni. Az előbbi pszichoterápiás folyamatra visszautalva vicces, hogy időpontot épp úgy tudtunk összehozni, hogy nekem az aznapi terápiás időpontom szabadult fel, és a helyére tudtam a gyógytornát betenni. Avagy az élet visszaigazolja a szándékot.
A rög valóság – itt az idő a változásra!
Kittiben azt szeretem, hogy nagyon szépen el tudja magyarázni, hogy hol lehet a probléma forrása és hogy ezen hogyan fogunk tudni segíteni. Ilyenkor mindig próbálok túllendülni a megsemmisülés érzésén, hogy a testem egy béna szar, amiben semmi se úgy működik, ahogy annak kéne 😀 Szerencsére felülkerekedik aztán a csodálat érzése bennem, hiszen látom, hogy a megcsúszott struktúrát hogyan is képes kompenzálni a test, és hogyan tesz képessé arra, hogy járjak. Illetve Kitti felcsillantja a reményt, hogy a tornának igenis van értelme, hiába csak napi 15 perc, és persze mellette megteszek napi 5-10.000 lépést szarul, de ha csinálom, lesz változás, higgyem el.
Zárójelben, egy újabb indok, hogy miért nem támogatom azt, hogy átlagemberek csak úgy a kanapékrumpli állapotból egyik napról a másikra csak úgy elkezdjenek futni járni. Még egy kis dinamikával és betonhoz csapódással is terheljük 10.000x a rossz struktúrát, bedőlő térdet, bokát, ide-oda cakázó csípőt. Zárójelbezár.
Szóval van egy befelé forduló csípőm és genetikusan nagyon laza ízületeim, ebből indulunk ki.
Megkaptam az első gyakorlatsoromat, és azóta minden egyes nap meg is csináltam.
Már másnap azt éreztem: nem fogok tudni úgy járni mint korábban. Változás lesz. Egyelőre megnézzük, hogy nyár végéig hova jutok, aztán folytatjuk tovább.
Legalább 1 évet rá kell szánni a rendszeres tornára, hogy lássuk, mire megyünk így. De most ezt rá is fogom szánni, és komolyan fogom venni.
Ha gondoljátok, tartsatok velem ebben, szívesen beszámolok róla később is, instára teszek majd fel videókat is.
Ami biztos, hogy súlyokat emelni nehéz, na de a lábfejedben lábujjakat olyan irányba megmozgatni, ahogy még soha, na az kb. a mission impossible kategória. Fáradtságos agymunka, és bizony képes izomlázat és apró görcsöket okozni. Nagy kihívás, de ez a része tetszik nekem nagyon 🙂 Emellett persze folytatom az edzést, hogy a teljes testem tovább tudjon erősödni.
Jó lesz ez, tudom. Menni fog! Menni fogok.
