Ami most megihletett, az az év eleji nagy nekilendülés, a “bikini formáért” való küzdelem, és ezek egy formája, amiben kulminálódik: a fogyókúrás versenyek.
Fogyókúrás versenyekkel szerintem már nagyon sokan találkoztunk, időről-időre felbukkannak. Olykor még TV-s valóságshow-t is csinálnak belőlük, tetézve a bajt. De pontosan mi a baj?
Ami számomra elsőként feltűnik: nem véletlenül nem életmódváltás-versenynek hívják őket. Ugyanis abban nem lehetne versenyezni. A versenyek egyik sajátossága, hogy egy adott szempont alapján kívánják a legjobbat /legjobbakat megtalálni és jutalmazni. A fogyókúrás versenyeknél pedig ez egyértelműen a leadott kilók számát jelenti. Az, hogy ezt egyébként minden versenyző saját kiindulási helyzetéhez mérik persze rendben van, hiszen így lesz “objektív a verseny”. Viszont egyből látszik, hogy miért nem életmódváltás-verseny a nevük: a sikert egy apró jelzőszámra kihegyezve, kizárólag a kilók számában mérik. Hiszen azt hogyan lehetne mérni, hogy “most már sokkal jobban ismerem magam és rájöttem, hogy miért voltak falási rohamaim”, “most már sokkal jobban bízom magamban” “most már úgy érzem, bármire képes lehetek”? Pedig ezek a szempontok mind felmerülhetnek a fogyással párhuzamosan – és szerintem sokkal értékesebbek is, mint pusztán a számok.
 |
| Forrás: Tumblr |
Mi az előnye annak, ha a leadott kilók számára koncentrál valaki?
Nagyon sokan vannak olyanok, akiknek a túlsúly egészségügyi problémákat okoz. Ha csökken a testtömeg, akkor az szó szerint sok fizikai tehertől felszabadítja az ízületeket, a vázrendszert, a keringési rendszert, a légzést, mindent. Önmagában tehát, olyasvalakinek, akinek magas a testzsír aránya, nehezen mozog emiatt, nem nagyon rendelkezik állóképességgel, jót tesz, ha le tud adni súlyt, mert az egészségét szolgálja vele. Azt gondolom azonban, hogy nagyon hajlamosak vagyunk egyből ítélkezni, ha olyan embert látunk, akinek nagy a testtömege. Egyből sztereotípiákat társítunk mellé: ő biztos nem sportol, ő biztos nem egészséges és egyáltalán nem is figyel oda magára. Én ezzel nem értek egyet: az egészségi állapotnak csupán 1 jelzőszáma a testtömeg és a testalkat, és nem mindig vezet helyes következtetésre, ha ez alapján ítélkezünk. Ez a gondolat egyébként megegyezik azzal, hogy ne ítélkezzünk mások felett ismeretlenül. A body-policing káros gyakorlat, ha mi VALÓBAN azt szeretnénk, hogy embertársaink egészségesebbek legyenek, mozogjanak többet, és válasszanak a testük számára jobban hasznosuló táplálékokat az étkezésükben.
A fogyókúrás verseny előnyei tehát számomra ki is merültek ebben a szűk keresztmetszetben. Akinek az egészségét veszélyezteti a súly, valóban nyerhet azzal, ha lead belőle. De mi fog történni hosszú távon?
Ami a fogyókúrás versenyek legfőbb hátránya: rövidtávra szólnak. Hiszen, sokadszor ismételve, nem életmódváltás-verseny a nevük. Félreértés ne essék, látszik, látom, hogy vannak olyan emberek, akiket motivál egy komplett életmódváltásban az a tény, hogy versenykörnyezetben kezdenek neki. Ott vannak a sorstársak is, egy egymást biztató közösség is akár, és ez a fajta támogatás egyébként nagyon fontos lehet egy egyén céljainak elérésében. Vannak olyanok, akiket egy ilyen élmény hosszú távon tud egy új életmód útjára terelni!
Ám a többség nem ilyen. Nem is van azzal baj, hogy nem ilyenek, hiszen például engem sem motivált soha egy-egy fogyókúra verseny gondolata. A baj azzal van, hogy a résztvevők többsége nem kezeli ezt kellő tudatossággal. A baj azzal van, hogy irreális célokat tűznek ki maguk elé. Az életmódváltás azért nem sikerült számukra korábban, mert nem apránként kezdtek hozzá. Nem kezdték az életüket apránként megváltoztatni, hogy végül hosszabb idő elteltével már azt láthassák: szépen lassacskán az egész megváltozott.
Általában lelkes fogyókúrázók vágnak bele újabb és újabb versenyekbe. Ismerik már ezt az utat: lefogynak, örülnek neki, majd “elbízzák magukat” és szép lassan visszajön minden. A siker csupán átmeneti, mert lehet, hogy nem foglalkoztak azzal, hogy megértsék, miben is más “az egészséges életmód” mint az, amit korábban csináltak. Nem találták meg a gyökerét a korábbi életmódjuknak (legyen az akár lelki/önbizalmi vagy épp környezeti hatás (család, szülői minták, lehetőségek)) ami hozzásegítette volna őket ahhoz, hogy egy új útra lépjenek.
Ami a fogyókúrás versenyek másik hátránya: káros minták melegágyai. Ez alatt pedig értem például az irreális célokat, saját magunk másokhoz való hasonlítgatását, az étkezési zavarokat.
Az irreális célok: adott időtávon belül x kiló leadása. Mégis ki lehet ennyire biztos magában? “Májusig leadok 10 kilót!” Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki ilyen kijelentést tegyen szerintem. Kellő önismerettel, a testünk, igényeink pontos ismerete mellett SEM garantált az, hogy egy ilyen célt kitűzzünk magunk elé és véghez is vigyük. A test nem egy GÉP. “Megvan a precíz input és abból következik egy biztos output.” Komoly sportemberek/fitneszmodell-versenyzők/testépítők/stb. sajátja ez a műfaj, akik ismerik az időzítés, az ütemezés mibenlétét (és megvan hozzá a maguk eszköztára is, ezt ne feledjük). Az átlagemberé nem feltétlenül.
A célok kitűzése motiválhat bennünket, de nagyon fontos, hogy mit kezdünk akkor, ha nem érjük el a célunkat. De mondok jobbat: az is fontos, hogy mit kezdünk akkor, ha elérjük a célunkat! Tudjuk-e megérteni és hasznosítani saját magunk számára hosszú távon az eredményt? Meg nem értett kudarcélménnyel terheljük magunkat? Látjuk-e pontosan, hogy mi vezetett a sikerhez? Foglalkozunk-e a kérdéssel eleget? Hiszen akkor is le tudok fogyni, ha szimplán nem eszek (a kilók számában teljes lesz a siker és megnyerem a versenyt!) meg akkor is ha jó sokat eszek, de megválogatom, hogy mit, és mellette olyan edzéseket végzek, amik által épülök (ekkor a kilók száma egyből elhanyagolható tényező lesz).
Sokan nő csinálja azt, amikor le szeretne fogyni, meg szeretné változtatni a kinézetét, hogy kitűzi a hűtő ajtóra/facebook oldalára egy nagyon csinos, általában fürdőruhás lány fotóját. Ami még rosszabb, hogy talán mellé rakja azt is, milyen volt ő korábban és milyen nem szeretne már lenni. Ebben én több problémát látok: másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, túl nagy/irreális célokat tűzünk ki magunk elé, és negatívan tekintünk saját magunkra (“hát hogy néztem már ki 70 kilósan!”). Pedig saját magunk motiválása, általunk megválasztott eszközökkel, jó dolog. Fontosnak tartom, hogy tudatosan keressünk motivációt. Ám véleményem szerint ezek az eszközök alkalmatlanok arra, hogy hosszú távon is valóban motiváljanak.
Az én kérdésem továbbá az: tisztában vagyunk-e azzal, hogy a csinos lány fotója általában retusált (még a lány sem néz ki úgy a valóságban, mint ahogy a fotón látszik), egy maszkulin szemléletben, az esetek nagy részében vélhetően férfi által készített, a tömegmédiába ágyazott, nyugati, fehér, férfiak által dominált környezetben előállított, eladásra kínált TERMÉK.
Ha egy ilyen fotó által képviselt ideálhoz mérjük magunkat, akkor nem saját magunk értékeire koncentrálunk, hanem idegen emberek szűrőjén keresztül szemlélt és reprezentált világhoz mérjük magunkat.
Ami még ennél is fontosabb: újratermeljük azt az elvárást, hogy nőként arra kell, hogy legyünk hivatottak, hogy szépek legyünk. Háttérbe szorul a harmonikus életvitel, a teljesítmény, az intelligencia, az emberi értékek, és csupán egy szűk szempontra korlátozzuk magunkat. Megvesszük a terméket, amit kínálnak nekünk, mert azt gondoljuk, hogy ez lesz számunkra a legjobb. Ez a jól eladott termékek tulajdonsága 🙂
Az effajta termékek természetéről nagyon sokat lehetne még írni, valószínűleg még fogok is, megpróbálom átgondolni ezt a kérdést, hiszen ez sem fekete vagy fehér, egyértelműen rossz vagy jó. A lényeg, hogy megpróbáljuk megérteni és átlátni azokat a folyamatokat, szándékokat, amik ebben a gondolatkörben, ebben a témában mozognak.
Egy időben én is azt hittem, hogy motiválnak ezek a fotók. Amikor még új volt ez az egész világ, akkor nagyon vonzónak láttam azokat a képeket. Ám mögé kell nézni a dolgoknak, hogy lássuk azok valódi arcát. Számomra a legjobb és leginspirálóbb az volt, amikor élőben is találkozhattam ilyen emberekkel. Egész másként inspirálja az embert az, ha körülveszi magát ilyen férfiakkal és nőkkel, beszél velük, látja őket edzeni, megérti az ő saját hajtóerejüket, megismeri az ő szorongásaikat akár, mintha csak egy fotót próbálna hamis ideálként követni. Sokkal emberibb lesz tőle az egész.
Itt pedig következik az, ami még szintén fontos: próbáljuk meg ne utálni magunkat. Én is voltam 70 kiló, utólag furcsa is látni ezeket a fényképeket, hiszen egész másként éltem meg akkor mindent, mint ahogyan most szemlélem ezt. De nem utálattal gondolok magamra. És ha én újból 70 kiló szeretnék lenni, akkor pont lesz.rnám, hogy ki mit gondol, ha úgy érezném jól magam! Nem azon fog múlni. Ahhoz, hogy változni tudjunk, persze látnunk kell a korábbi életmódunk korlátait, hátrányait. De saját testünk elfogadásából és szeretetéből sokkal több energiát tudunk meríteni hosszú távon, mint az utálatból. Nehéz ezt úgy megfogalmazni, hogy ne legyen túl coelho-s, de a lényeg akkor is ez. Ha hosszú távon szeretnénk fenntartani az elért eredményeinket, akkor át kell gondoljuk a saját magunkkal való kapcsolatunkat is.
Amikor egy ilyen verseny kezdetén mindenki rá van pörögve a céljaira, hogy most mindent belead, sokan megosztják, hogy milyenek nem szeretnének lenni (szinte egymásra licitálva), azzal nem csupán a saját magukkal való viszonyról beszélnek. Akkor bizony arról a másik emberről is beszélnek, aki most lehet, hogy pont olyan mint ő akkor volt. (Pl. én azt gondolhatom ennek láttán, hogy “Ha ő nem szerette az akkori önmagát, akkor biztos én, akinek hasonlít rá a testalkata, sem vagyok elég jó..”) Elérkezünk ismét ahhoz a kérdéshez, hogy miként ítélkezünk (saját) és mások testén, kinézetén.
Ugyanez a strand témával. Amikor egy, a mi saját mércénk szerinti csinos lány azt mondja, hogy márpedig ő “ki nem megy így a strandra”, azzal másodlagos üzenetként azt is közli, hogy az sem való strandra, aki ugyanúgy vagy “rosszabbul” néz ki, mint ő. Ennél csak még rosszabb, ha valaki expliciten kifejezi, hogy ki mehet ki a strandra és ki nem. Az én véleményem az, hogy teljesen feleslegesen keserítjük meg egymás életét ilyen gondolatokkal. A strand, a vízpart egy nagyon kellemes hely és mindenkinek joga van ahhoz, hogy jól érezze magát, akárhogy is néz ki. A strandon fürdőruhában jó lenni, senkinek nem kéne zsákba bújnia mások miatt. A strandot aztán be lehet szépen helyettesíteni ezer más dologgal, például az öltözködéssel, a mozgással, stb. Ha valakinek problémája van a másik testalkatával, akkor egy biztos: az az Ő problémája és nem azé, akiről véleményt formál. A kimondott szavaknak, gondolatoknak azonban ereje van és az egyes emberekben igen rosszul, bántóan tud lecsapódni egy-egy ilyen gondolat. Én amellett vagyok, hogy sokkal több és jobb eredményt érhetünk el, ha mások lehúzása helyett mások felemelésére koncentrálunk.
 |
| Forrás: Tumblr |
Az az ideál él bennünk, hogy csak a vékony ember egészséges és szép. Itt viszont visszatérek a fenti gondolatokhoz: milyen diskurzusból és milyen környezetből származnak ezek a gondolatok, amiket már-már tényként kezelünk? Észrevesszük-e azt, hogy az egészségnek és a szépségnek is ezerféle formája van, és nem csupán egyfajta testalkat testesíti meg azt? Ha egy cikkben az egészség és a szépség feliratok mellett egy bikinis, izzadó fitneszmodell jelenik meg képi reprezentációként az esetek többségében, akkor az szépen beépül a gondolatainkba és elhisszük, hogy ez a helyes, ez a jó, ennek így kell lennie, mindenkinek ez kell, hogy legyen a célja. Nem fordítunk figyelmet arra, hogy a világban hány olyan különféle ember van, akik ettől az ideáltól eltérően élnek teljes, boldog, egészséges életet. Mert amúgy nagyon sok ilyen van.
A másik pedig: hiába vágyakozunk arra, hogy úgy nézzünk ki, mint egy másik ember azon a képen. Egész egyszerűen ő nem mi vagyunk (elég banális gondolat, de fontos!). Más a genetikánk, a körülményeink, a lehetőségeink, a múltunk, a személyiségünk. Hiába tetszik valakinek a lába, ha ő 180 cm magas én meg csak 154, neki keskeny a csípője, az enyém meg széles, stb. Más lesz az eredmény, ha ugyanazt a munkát is fektetjük bele. Meg kell próbálnunk elfogadni magunkat és megelégedni azzal, amik mi vagyunk. Mert amik mi vagyunk, az épp annyira jó és értékes MÁR MOST, mint amilyennek másokat látni vélünk. Különösen fontos ezt átértékelnünk akkor, ha belegondolunk abba, hogy milyen környezetbe ágyazva és kik hozzák létre azokat a bizonyos képeket és ideálokat. Kiknek is akarunk mi valójában megfelelni?!
Végül pedig néhány szó az étkezési zavarokról. Nem vagyok a téma szakértője. Ám egyben biztos vagyok, hogy a fogyókúrás versenyek kimondva vagy kimondatlanul is, de melegágyai az étkezési zavaroknak. Az arra hajlamos embereknél igen könnyen megnyitják az utat az étkezési zavarok, az étkezéssel kapcsolatos frusztrációk, szorongások világába.
Ha arra koncentrálunk, hogy gyorsan fogyjunk és ezt rossz módszerekkel (pl. éhezés, léböjt kúrák, 90 napos baromságok) tesszük, akkor egyrészt belekerülünk egy spirálba, ami a fogyás-hízás örök váltakozásába vezet. Kudarctól az átmeneti sikerekig, majd újabb kudarcokig. Ez már önmagában egy egészségtelen kapcsolatot eredményez az étkezésben számunkra és testi épülésünket sem segíti.
Ha viszont arra koncentrálunk, hogy fogyjunk és ezt jó módszerekkel tesszük, akkor egy dolog biztos: nem garantált, hogy megnyerjük a versenyt. A valóban sikeres és hosszú távú fogyás titka ugyanis a fokozatosság és nem a gyorsaság. Nagy túlsúlynál persze hamarabb szaladnak le a kilók, ahogy ürül a testben tárolt víz, és ez a jó étkezéssel is megtörténik, ám az a csavar az egészben, hogy a korábban ideálként kitűzött testalkatainkkal nem fogunk fogyókúra versenyt nyerni, mivel azok a testalkatok azért is vonzóbbak, mert izmosabbak, és így nehezebbek is (feltételezvén továbbra is azt, hogy csak a leadott kilók számában mérjük a sikert), és persze hosszú hónapok munkájának eredményei. Azt fogjuk érezni, hogy egyes emberek nagyobb sikerei mellett elhalványulhatnak a saját apró törekvéseink és sikereink. Mivel versenyhelyzetben próbáljuk az egész folyamatot végigcsinálni, ez a szellemiség nyomot hagyhat rajtunk és nem biztos, hogy akkora örömmel tudjuk megélni azt, hogy változtatni voltunk képesek, mert akarva-akaratlanul is másokhoz kell mérjük a saját eredményeinket.
A fogyókúrás versenyek (de itt pedzegetném azt is, hogy a különböző napjainkban népszerű diéta-irányzatok és közösségek is) az étkezési zavarok melegágyai, és hiába gondoljuk azt, hogy étkezési zavara csak nagyon sovány embernek lehet. Az étkezési zavar lelki eredetű és nem kötődik testalkathoz, férfiakat ugyanúgy érinthet mint nőket. Nyilván, az éhezésnek az eredménye kóros soványság lehet, de az étkezési zavarok skálája nagyon sokrétű. Én a minap például arra jöttem rá, hogy amikor tavaly nyáron kipróbáltam egy étkezési rendszert, ami aztán állandó frusztrációba hajtott, az bizony az étkezési zavarok egyik előszobája volt.
 |
| Forrás: Tumblr |
Nem kell kórosan soványnak vagy elhízottnak lennünk ahhoz, hogy egészségtelen legyen az étkezéssel való kapcsolatunk: ha a folytonos kétkedés (ez vajon egészséges?), kényszeres kalóriaszámlálás, frusztráció, futás-egyenérték számítás (ezt a hambit hány perc alatt futom le?), food-policing (abban van finomított cukor? akkor biztos méreg) a mindennapi étkezési, vásárlási gyakorlatainkat átszövik, akkor érdemes néha azt mondani, hogy megállj, ez így nem lesz jó, mi is az én problémám pontosan? Miért félek enni? Vagy épp: mit és miért kompenzálok az evéssel kapcsolatban, miért vagyok így ráparázva a témára?
 |
| Forrás: Tumblr |
Megannyi kérdés merül fel tehát, és ez csupán a felszín, amit érintettem. Mindegyik részszempont (és rész-részszempont is) önmagában megér egy külön bejegyzést. Amellett vagyok, hogy ha benne is vagyunk a lendületben, hogy változtassuk az életünkön, próbáljuk kritikával szemlélni mindazon tényezőket, amik alapján döntünk, abból nem lehet baj. Sokan sokfélék vagyunk és mindannyiunk számára más módszer hozhatja meg a hosszú távon is fenntartható, jó eredményt, amivel aztán azt érezzük, hogy minőségi változás történt az életünkben, és végre jó úton – a saját utunkon – haladunk.
0 hozzászólás