2 év

Önmagam felfedezése és megtalálása

Lássuk csak, 2 évvel ezelőtt hogy is kezdtem neki… 4 napos hosszú hétvége volt május 1. miatt, ezért épp időm is akadt. Azt hiszem a Dívány.hu-n (vagy valami hasonló színvonalas oldalon) olvastam egy cikket önmagunk motiválásáról, benne pedig egy blogról: zenhabits.net, ami egy amerikai kb. 35 éves férfi sikertörténete volt arról, hogy miként talált rá a saját útjára. A blogban számos dolog kapcsán leírta, hogy milyen apró lépések vezethetnek minket előre. Megfogott az egésznek a praktikus egyszerűsége. Azt éreztem, hogy ez egy jó dolog, hogy apró lépésekkel én is előre tudok jutni. Nem véletlenül választottam ezt a nevet a blognak is: One step toward my dreams. Egy lépés az álmaim felé. Elhatároztam, hogy minden nap teszek egyet.

Ott álltam 27 évesen, nulla állóképességgel, önbizalomhiánnyal, túlsúllyal, és egyik napról a másikra eldöntöttem, hogy ennek vége. Az ismeretlenbe tettem egy kis lépést, ami aztán végül egy hatalmas nagy ugrássá vált :). 

Tudtam, hogy legelőször is a testemmel kell valamit kezdjek, aktívabb életet kell éljek, törődnöm kell az egészségemmel. Május 1-jén, kedden, lementem nagyjából másfél órát sétálni, ez volt a kezdet. Aztán elhatároztam: a következő 3 napban minden reggel lemegyek futni. Már az első nap jöttek a nehézségek: korán kell kelni. Nincs energiám. Fel kell öltözni sportcuccba. Nagyon hétköznapi és kicsi problémák, bár az ilyenek egyébként szerintem sokakat visszatartanak. Minek ez a sok macera, nem? De megoldottam őket. 

2012. május 1-jén elkezdtem megoldani a problémáimat.

100 métert nem bírtam lefutni, majd’ meghaltam. De nem adtam fel. Elkezdtem megadni az időt arra, hogy foglalkozzam magammal. A reggeli futások után reggeliztem (= rendszert kezdtem vinni az étkezéseimbe), meg a tumblr-ön és blogokon lógtam és motivációt gyűjtöttem. Sikertörténeteket kerestem. Elkezdtem olvasni, nagyon sokat. Kerestem magyar nyelvű blogokat és találtam is. Büszke vagyok arra, hogy legfőbb inspirálómat, Verocát, talán mondhatom ezt, nem bánja:), ma már barátomnak tekinthetem. De Áginak, Andinak és Anginak is ugyanúgy hálás vagyok minden kedves szóért és biztatásért. Meg mindazon embereknek, akiktől bátorítást, motivációt, kedvességet kaptam.

Elkezdtem kiszűrni a rengeteg információból azt, amiről úgy éreztem, hogy tényleg hosszú távon az épülésemet (akkor még fogyással a fókuszban) szolgálják. Így keveredtem először a HIIT edzésekhez, aztán az egyéb otthoni, saját súlyos gyakorlatokhoz, végül pedig a súlyzókhoz. Megismertem az egészséges táplálkozás alapjait és megtanultam testre szabni azt a saját igényeimhez.

Elkezdtem megszabadulni a saját magam korlátaitól. Kezdve olyan egyszerű dologgal, hogy “nem tudok biciklit venni, mert drága”. Aha, persze. Egy barátnőm biztatására (egyszer beszéltünk róla és nagyon motiválóan hatott) 2012 májusában potom 12.000 forintért megvettem a kis babakék csotrogányomat, amivel ha jó az idő, munkába meg ide-oda járok azóta is 🙂 Az a plusz mozgás akkoriban, amit a munkába biciklizés adott, sokat dobott az állóképességemen és segített fogyni is amúgy.

Folyamatosan jöttek a sikerélmények, ahogy a testem kezdte meghálálni a törődést. Javult a kondim, alkalomról alkalomról fejlődtem. Az első komolyabb mérföldkő 2012 júliusában volt, amikor egy esküvőre megvehettem egy csodaszép ruhát, ami meglepő módon már 1 számmal kisebb volt, mint a korábbi ruháim. 

Egy dologban voltam biztos: nem féltem keményen dolgozni a céljaimért. Az edzésekben 100%-ig odatettem magam minden alkalommal, mert tudtam, hogy amit csinálok az jó és épülök általa. Viszont soha nem koncentráltam kizárólag egy dologra. Mindig a teljes képet próbáltam szemlélni és az apró dolgoknak ugyanúgy örülni, mint a nagy eredményeknek. A reggeli akácillat élvezete futás közben, vagy ahogy biciklizéskor fújja az arcomat a szél, nekem ugyanolyan örömöt adtak, mint amikor láttam magamon a változásokat.

Nem a cél volt a lényeg, hanem az út maga. A legnagyobb közhely, amit el tudok képzelni 🙂 de ezt akkor érti meg az ember igazán, ha csinálja. Mert tényleg így van. 

Elkezdett kitágulni a világ előttem. Ahogy fizikailag egyre több dologra lettem képes, azzal együtt jött vele a növekvő önbizalmam, bátorságom. Elkezdtem visszatalálni ahhoz az emberhez, aki valójában vagyok. De ezt csak most tudom így elmondani, akkoriban, a dolgok közepén, csak annyit tettem, hogy éltem az életemet úgy, ahogy éreztem, hogy jó nekem, és olyan dolgokat csináltam, amik a fejlődésemet, épülésemet szolgálták.

Elkezdett kitágulni a világ előttem és rájöttem, hogy az emberek mennyire iszonyatos módon korlátozzák saját magukat és egymást. Hogy az életünk tele van olyan rejtett és sunyiban előtörő vagy épp nyílt, elnyomó gondolatokkal és gyakorlatokkal, amelyek által szépen lassan megtanuljuk magunkat megutálni, amik által folyamatosan másokhoz mérjük magunkat, amik által irreális elvárásoknak próbálunk megfelelni, és amik összességében félelemben tartanak minket. Félünk attól, hogy éljünk, félünk a változástól, az ismeretlentől, mások véleményétől, de leginkább magunktól.

2012. május 1-jén elkezdtem kitágítani a saját világomat. 

Folyamatossá vált az életemben a sport és az egészségemre való odafigyelés. Az egészséget soha nem redukáltam egy-két fogalomra, de főleg nem csupán a betegség hiányára. Központi fogalommá vált az életemben, a másik központi fogalmam, az egyensúly mellett. Ez a kettő egyébként – nyilvánvalóan – elég jól leírja, hogy milyen ember is vagyok én, és épp ez az, aminek a felismeréséhez az elmúlt két év munkája hozzásegített. 

Egészség és egyensúly: testben, lélekben, fejben, az életvitelemben, a céljaimban, a kapcsolataimban, a munkában. Az életemben.

Sokat olvastam róla és megtapasztaltam, hogy azok az edzések, amelyek erősítenek, izmokat fejlesztenek hosszú távon nagyon jót tesznek a testemnek. Emellett a súlyzós edzések annyira sokat adtak mentálisan, hogy minden egyes alkalom, amit a konditeremben töltöttem, nagyon nagyon feltöltött és nagyon jó kedvűvé tett. Eszméletlen sok sikerélményt adott és motivációt. Hihetetlennek találtam, hogy mikre vagyok képes. Emlékszem számos olyan alkalomra, amikor meglepődtem azon, hogy először a 6, majd a 7, 8-10-15 kilós kézisúly megemelése már nem is tűnt annyira nehéznek, sőt. Ilyen és ehhez hasonló apró dolgokból építettem aztán nagyon nagy dolgot: magamat. 

Rájöttem, hogy iszonyatosan élvezem azt, hogy erősödök, ezért meg akartam tanulni még jobban és persze szabályosan. Mert magamtól ment egy szinten, de tudtam, hogy az nem az igazi, hosszú távon jobban fejlődök, ha van mellettem profi segítség. Meg akartam tanulni rendesen guggolni, baszott nagy súlyokat felemelni, húzódzkodni, fekvőzni, meg mindent és bármit, amit csak lehet. Sky is the limit. 

Sokszor gondolkozom azon, hogy bizonyos dolgok mennyire történtek sorsszerűen vagy épp a szerencsének köszönhetően, de valójában olyan az egész, mintha tudat alatt magam építettem volna ki előre az utat, amin aztán szépen végigsétáltam. Ahogyan elkezdtem az erőemelő edzéseket Zsolttal és elkezdtem szinte roham léptekben fejlődni, aztán ahogy 2013 év végén vettem a bátorságot és facebook oldalt csináltam a blogomnak, mind hozzásegítettek ahhoz, hogy ott tartsak ma, ahol vagyok.

Az elmúlt 2 év során számos alkalommal győztem le a saját korlátaimat, a félelmeimet, szembesítettem magamat saját magammal, megkérdőjeleztem a saját véleményemet, kritikát fogalmaztam meg magammal szemben. Nem féltem szembemenni magammal, mert tudtam, hogy végeredményben ez fog előrevinni. Ugyanakkor KEEP CALM üzemmódban voltam, mert tudtam, hogy türelmetlenséggel sem megyek semmire. Időt kell hagyni magunknak és meg kell tanulni elengedni dolgokat – ezek olyan fontos tanulságok, amikre az elmúlt hónapok világítottak rá és amelyekhez még számos alkalommal vissza fogok térni az életem során valószínűleg.

Bármennyire is szeretném, de életem nem minden részének leírása tartozik a blog keretei közé. Az, hogy megerősödtem testben, lélekben, hozzásegített olyan változtatások véghez viteléhez, amikre korábban nem lettem volna képes. Amikor arról írtam, hogy kiforgatom a világomat a sarkaiból, akkor azt tényleg megtettem. Bátor voltam és erős, mert tudtam, hogy a boldogságom (de nem csak az enyém) a tét. Bárhogy is, szerintem minden embernek ott lebeg a céljai között, hogy összességében egy boldog életet éljen. Én is tudtam, hogy milyen lenne az, de rájöttem, hogy bizonyos dolgok nagyon rossz irányba mentek, és ez nyilvánvalóan sokban múlott rajtam is, meg nem csak rajtam is. Köszönhetően annak, hogy megerősödtem, képessé váltam viszont arra, hogy én legyek az, aki elementáris változásokat volt képes hozni az életében, mert rájöttem, hogy saját magam boldogsága fontos annyira, hogy nem szabad féljek őszintének lenni az élet igazán fontos dolgaiban.

Rájöttem, hogy számos dolog mellett, ami lényemet az egyik legjobban jellemzi, hogy szeretek élni és nem félek élni. Csodálom az egészet, ezt az egész “élet dolgot”, ahogy van, ahogy vagyunk, ahogy hatással vagyunk egymásra. Nem lehet mindig 1000°-on égni, de a langymeleg állóvíz sem az én világom. Egyensúlykereső ember vagyok, amiben benne van az is, hogy képes vagyok végleteket is megélni. Egyensúlykereső vagyok, de nem menekülhetek örökké a biztonságba. Ahhoz, hogy a jót tudjam értékelni, néha szembesülni kell a rosszal is. A lényeg, hogy már bízom magamban annyira, hogy nem fogom magam elveszettnek érezni, bárhogy is alakuljanak a dolgaim. 

Egyensúlyteremtő vagyok.

És ezzel most szembesültem csak igazán, hogy leírtam.