Az alvó oroszlán felébresztése

Akik rendszeresen követik a blogomat, azok számára feltűnt, hogy most már egy ideje nem csak saját magamról vannak itt fényképek, illetve egyre több bejegyzésemben az E/1-ből T/1 lett 🙂 Ennek az az oka, hogy egy olyan emberrel terelt minket össze a sors, illetve vonzottuk be egymást, akivel osztozunk az edzés, a sport és különösképp az erőemelés iránti szenvedélyünkön. Ő az az ember az életemben, aki pontosan érti, hogy mi az, amit szeretek a nagy súlyok világában, az erő megélésében, ő látja a legközelebbről, hogy mennyire sokat adott nekem az erőemelés mentálisan és fizikálisan egyaránt. Mindez pedig azért van, mert ő is ebben a világban mozog, él és fejlődik általa hétről hétre.

Kapcsolatunk egyik különlegessége, hogy hasonló utat tettünk meg mindketten, nagyjából egy időben indulva. Az egészségünkért való aggódás indított el minket a változás felé, míg végül egymás mellett kötöttünk ki, hogy ezután együtt csinálhassuk tovább nem csak a sportot, hanem a közös életünket is. 🙂

Szeretném nektek bemutatni tehát Horváth Zoltánt, akinek a története 95 kg-ról indul és jelenleg ott tart, hogy egy átlagos napon ő a legerősebb ember a Decathlon áruházban 😀
Mert a túlsúlytól megszabadulni hasznos és jó dolog, de egy idő után mindketten rájöttünk, hogy ennél nekünk több kell, fejlődni akarunk testben, lélekben egyaránt, aminek az alapját az jelenti, és amihez a legtöbbet az adja hozzá, hogy ha szimplán a külsőnk helyett azzal foglalkozunk, hogy erősek legyünk.

A többit pedig ő meséli el nektek…. 🙂

Örömedzünk 🙂

De ki is az a Horváth Zoltán?

A történetem 2011 októbere magasságában indult, 95 kilóról, tán még fölötte is volt, nem mertem mérlegre állni. Éltem a napjaimat minimális mozgással, otthonról dolgoztam, nem nagyon mentem sehova. Az életemet a World of Warcraft és a munka tette ki, gyakorlatilag 16 órát ültem a gép előtt. Nem, erre nem vagyok büszke. Arra viszont igen, hogy sikerült változtatnom. A kezdő lökést számomra DagadtKöcsög bemutatkozó postja adta meg, ami röviden arról szólt, hogy ha nem akarok 50 évesen szívinfarktusban meghalni, akkor jó lenne foglalkozni az egészségemmel. Én kezdetnek a diétát és a futást választottam.

Fussunk! Hogyan? Mivel informatikus vagyok, mindenre kellett egy kütyü, telefonnal gyakoroltam a Couch to 5k programmal. Segít abban, hogy felkészültség nélkül, “kanapékrumpli” üzemmódból indulva eljuss odáig, hogy le tudsz futni 5 kilométert. Fuss 20 mp-t, sétálj 40-et! Fuss 30 mp-t, sétálj 30-at! És így tovább. Nagyjából egy hónap után képes voltam hazafutni az utca végéről, ami kb. 1 km-t takart. Le sem tudom írni mekkora örömöt jelentett ez nekem! Megállás természetesen nem volt, decemberre megvolt az 5 kilométer, átlagban heti 3-4x futottam, szépen mentek le a kilók, talán túl gyorsan is.

Futás után általában gyümölcsturmixot ittam vacsora gyanánt, ami lássuk be nem a legoptimálisabb választás, ha a fogyás a cél. Az egész diétámat az egészség határozta meg: kiiktattam a cukros dolgokat, a junk foodot, a magasabb GI-jű szénhidrátokat teljesen, illetve a mennyiségen is csökkentettem. A reggeli és a vacsi volt az, ahol igazán megfogtam a kalóriabevitelt, de nem volt túl tudatos a megfelelő ismeretek hiányában, csak úgy érzésre csináltam. Nem volt önsanyargatás, nem éheztem, és nem volt fogyókúra. Nem kúra! Változás, elhatározás, fegyelem, kitartás.

Mindezzel együtt, a diétának és a rendszeres mozgásnak volt egy nagyon kellemes folyománya is: rámjöttek végre a konfekció méretek. 38-as farmerből 32-es lett, L, XL-es pólókból M-es. Egy év és kb. 200 lefutott kilométer után 20 kilóval voltam könnyebb, de sajnos gyengébb is. Bár lefogytam, utólag már tudom, hogy nem ez lett volna a legoptimálisabb módja a test rekompozíciójának, de sebaj. Megtanultam a saját bőrömön, neked már nem kell!

Nagyjából 1 év alatt végül sikerült lefogynom 67-68 kilóra, ez így több mint 25 kiló fogyás, természetes, hogy izomból is ment. Eléggé satnyának néztem ki, kellett valami testmozgás… Mivel nem voltam nagyon otthonról eljárós ember, így az otthon űzhető dolgok között mazsolázgattam, amíg rá nem akadtam a fegyencedzésre. Az első 3-4 szint megvolt, tudtam már húzódzkodni szabályosan 2-3-at, de számomra iszonyatosan unalmas volt, így kerestem tovább. A P90X kipróbálás szinten megvolt két hétig, de az nem fehér embernek való, gyakorlatilag egy “Norbi Update on steroids”:)

A történetem 2012 őszén folytatódott, amikor a kollégáimmal egyszer elmentem “gyúrni”. Mit nekem, szakközépben nyomtam rendesen, biztos menni fog – gondoltam. Nem ment. Iszonyatosan gyenge voltam a régi énemhez képest. Az első nap után olyan izomlázam volt, hogy alig bírtam megmozdulni, de ha már elhatároztam, hogy járok, eldöntöttem, hogy nem fogom abbahagyni. Sokáig folytattam a konditermi edzést, de nem nagyon láttam semmilyen változást, nagyon lassan történt bármi is, így ismét csak elkezdtem olvasgatni a neten: mégis mi lenne a helyes út? Hogyan tudnék fejlődni? Így bukkantam rá az Emelj! blogra, ezt két srác írja saját tapasztalat alapján, elég érthetően leírták, hogy miért lenne érdemes erőemeléssel foglalkoznom. Ezzel egy időben bukkantam rá Elliott Hulse-ra aki szintén irányt adott nekem: dolgozz azért, hogy erős legyél! (Egy későbbi írásban foglalkozom majd azzal, hogy ez mit is jelent számomra.)

Megtanultam azt is, hogy a komplex és jó edzés alapja a megfelelő programozás és periodizáció, az erőedzéseket én a Stronglifts 5×5-tel kezdtem (természetesen volt hozzá iPhone app). Ezzel el is voltam fél éven át, amikor meg már nem nagyon ment úgy a dolog, ahogy szerettem volna, átváltottam a Wendler féle 5/3/1-re, hol boring but big kiegészítőkkel, hol saját kútfőből kiötlött gyakorlatokkal (húzás-nyomás). Erősödtem, de valami még mindig nem volt az igazi: egyedül edzettem, nem felügyelt rám senki, fekvenyomni például nem mertem igazán nagy súllyal, spotter nélkül.

2013 közepén látogattam először a Thorba, szintén az Emelj-es srácok írásának köszönhetően. A régi terem, ahova jártam, nem volt túl ideális az erő alapú edzéshez, bár szerencsére nem szóltak rám, hogy halkabban deadlifteljek. A Thorban reggelente edzettem, néha együtt egy sráccal, aki gyakran elismerő szavakkal illetett, illetve beállt spottolni, ha megkértem rá. Később Facebookon beszélgettünk erről-arról, itt derült ki, hogy ő akkortájt kezdett el edzősködni. Az biztos, hogy furcsa dolgokat csinált a csoportja: fél órán át bohóckodtak az edzés előtt, nem is értettem teljesen. Egyszer rászántam magam, hogy egy személyi edzés keretein belül felmérjen. Megdöbbentő volt.

Mondanom sem kell, egy hétre rá, 2014 márciusában már együtt bohóckodtam a többiekkel. Amit értelmetlennek láttam előtte, most tartalmat nyert: mobilizáció, nyújtás, bemelegítés, technikázás. Wittmann Zsolt gondosan megírt edzéstervvel állt neki a közös munkának, a deadliftet felépítettük nulláról, a fekvenyomáson technikáztunk rengeteget, a guggolással nem volt szerencsére komolyabb probléma, de a megfelelő mobilizációra például mindig hangsúlyt fektettünk. Most ott tartunk, hogy év eleje óta a fekvenyomásra rádobtunk 30 kilót, a guggolásra 20-at, a deadlift pedig már könyvbe illő formával megy stabilan. Hogy tétje is legyen a dolognak, 2014 őszén készülök az első erőemelő versenyemre, Wilks formulával összemérjük az erőnket a többiekkel.Igyekszem példát mutatni mindenkinek aki ismer, célom erősnek lenni mind fizikailag, mind szellemileg, érzelmileg. Az erő a célom. Vagy az eszközöm valami máshoz? Később kiderül…